Dobozok

– Hát maga mit keres itt? – szólította meg újonnan érkezett, enyészni menő rozsdamarta társát egy alaktalan, nagydarab oxidáció.

– Maga kicsoda, és hogy mer sértegetni engem, az integrált áramkörűt?! – válaszolt, még messze nem belenyugodva sorsába a kiszuperált fekete-fehér.

– Nagyra van magával. Én vagyok az, nem ismer meg?

– A hangját már hallottam, de ilyen retkes, rücskös mocskot még sosem láttam.

– Lámpás kolléga vagyok!

– Na, tudja mit, kollégája maga a lebontott bontóinak, hiszen primitív önmagával csak nézőkínzásra volt alkalmas. De én, a tökéletesedés integrált áramkörében nem pattogtattam egyetlen nézőt sem, hogy feleslegesen gombokat, tekerentyűket vacakoljanak rajtam.

– Nézze, integrált, eszi, nem eszi, nem kap mást. Aztán én vagyok a rádiókra szokott tömegek szíve. Még ma is sóhajtoznak, ha meglátnak egy énfélémet. Rajtam nőtt fel egy egész generáció. Én voltam "A” televízió, jegyezze meg! És nem azért, mert a túlkínálat retkében lett volna más alternatíva.

– Ugyan, lámpácska, miféle választási lehetőség jöhetett szóba a maga idejében?

– Például rádió, lemezjátszó…

– Tudja, a fekete bakelitlemezes, mikrobarázdás bőgők már rég itt roncsolódnak. Valahol a háta mögött van is egy-kettő, orsós és kazettás magnók is, de maga csak egy átmenet.

– De hát én voltam a kezdet!

– Rendben, elfogadom. Az együgyűség kezdete valóban maga volt, de a televíziós tökéletesség beindulása, velem kezdődött!

– Megmondaná, miért van most itt?

– Valami tévedésből gondolom, pedig teljesen működőképes vagyok. De a tulajdonosom, átmeneti elmezavarállapotba cseppent.

– Rengeteg hátránya van magának. Tudja, bennem, akinek egy kis bütykölhetnék buzgott ereiben, házilag lámpacsérével mindent megoldott.

– Hát ez az, magában szinte hetente kellett összevissza csereberélni mindent, amíg hozzám évekig nem ért szerelő.

– Ha ennyire zseni, igazán nem értem, hogy került ide!

– Fúj, de ronda idő van, esik az eső és belém csorog!

– Majd megszokja. Két-három hónap múlva ujjnyi vastag rozsdaréteg fedi, és higgye el, nem csak rondít, de szolgál és véd is.

– Mitől?

– Például belém egyáltalán nem csorog ez az égből hulló latyak. Ideje lenne békésebb hangnemre váltani. Mondja, mióta eljöttem, mi egyéb változott?

– Á, kérem, maga fel sem tudja fogni, hol van már a bakelitlemez és mágnesszalag kora, videomagnók szórakoztatnak mindenkit. Itt most ellentmondtam magamnak, ők még szegénykék mágnesszalaggal működtek, de a CD-k és DVD-k teljesen kiszorították őket. Nézzen oda jobbra! Nem is tudom, azon a ragacsos feketeségen, ami lepi magát, kilát?

– Tökéletesen.

– Mi az a doboz?

– Egy videó, most dobták éppen ki. Obsitos lett, pedig mindenáron tovább szolgálós funkciót keresett magának, mint ahogy maga sem akarta nekem átadni a helyet. De ami most történt, az a pofátlanság teteje! Csak azért, mert irreálisan színes képet sugárzó tohonyaság-gerjesztők titáni, pofátlan ifjúsággal foglaltak el minden területet.

– Azért még nem kellett volna ide száműzni…

– Mondom, tévedés áldozata a tulajdonosom. Majd észre fogja venni, hogy egy televízió, amit fektében irányít, egészségtelen.

– Megjegyzem, meglepő dolgokat mesél. Odadobtak maga mellé valamit.

– Jé, az utódom, a plazma TV! Ilyen hamar kiszolgált? Meg sem szólal, úgy látom, derogál neki a társaságunk. Azt hiszem, tegeződhetnénk, kedves kolléga, végül is barátok vagyunk, ugye? Mondja, maga hirtelen idevágódott helyet-foglaló, mit művelt, hogy ilyen hamar kidobták? Na, ne játssza a nagyot, itt mindenki egyenlő, ugye, lámpás kolléga?

– Persze integrált barátom!

– Á, hatalmas tévedés áldozata lettem. Kitaláltak néhány dolgot, de értem fognak jönni, maga fekete-fehér. Fúj, belegondolni is nehéz, hogy ilyenek is léteztek. Korábban is volt személyi számítógép, de nem internettel. Most van. Ne próbáljon arra sarkallni, hogy elmagyarázzam, mi az, úgysem értené. De várjon csak, odazúdult valami maguk közé. Hiszen ez a legújabb típusú számítógép, az öcsikéjé volt. Vajon mit vétett szegény? Bár sajnálja a ragya! Mi televíziók, mégis csak egy tőről fakadunk, és idejekorán ebbe a kötelességmegvonóba taszított. Vigyázzatok, srácok, úgy látom, eső lesz…

– Ilyet még nem láttam, integrált barátom, a felhőkből zuhogó cseppekkel baráti viszonyban vagyok, de ezek ütnek, vágnak, zúznak, roncsolnak!

– Egyiket a másik után dobják ki, már nem tudom, mi micsoda. Talán televízió, talán számítógép, azok a kicsik mobiltelefonok. Nem akarlak bántani, testvér, de ezerszer többet tudnak nálad, és úgy százszor többet, mint én. Azt hiszem, jó helyre kerültek, és előbb-utóbb, talán még időben visszasírnak minket szívtelen gazdáink.