Felmosórongyosan

Négy hónapja szokták a huszonnégyórás tárgylétet, ahol nem beszélnek, de nem is a csend uralkodik. Valamiért kötelező a folyamatos üvöltés. A „hozzám, pihenj, sorakozó”, mind torokszakadtából zeng, sőt a legszemélyesebb, gyakran felmenők hadát gyalázó csevegés is dobhártyatépő. Az első néhány napban Ábel úgy gondolta, ilyen kitolást csak a mamlaszok engednek maguknak, ezért csendben elmasírozott felsorakozott társai mellett a kényelmes, mosakodásnak nem nevezhető jégvíz-ceremónia időszakra.

De sokáig nem lehet ezt csinálni, ráakadt egy tizedes, aki miután a sorba toloncolta, szemeit gondosan rajta tartva, bajusztalanította az utolsó rebellist. Kopaszon bár, de fejének ezt az ékét eddig a rohamig tartotta. E csatában összes szálai elestek, és néhány nap után benne is tudatosult a névtelen tárggyá válás ténye. Az is, ha ez ellen lázad belül, csak saját kellemesnek nem nevezhető kalitkába kerülését feszíti szorosabbra.

Más is kibírta, miért pont ő ne! Ezzel a valóságtipró magatartással is előbb-utóbb felhagynak magukat öregjeiknek nevező sorstársaik. Ezt komoly elborostátlanítás után, grimasz selejtjében mérte fel. Semmi sem így működött, mint számoltra. További néhány hét után, bár bele nem nyugodott, de elkönyvelte, itt parancsra mozognak az égitestek.

Ha egy váll-lap-nehezékes ráordít, hogy állj, mint illedelmes beosztottnak, kötelessége megtenni. Ellenkező esetben, a parancsmegtagadás vétség – mit vétség, bűncselekmény – elkövetője lesz, hiszen elöljárót tekintetével sem szabad megsérteni.

Megjegyezte, faarccal jelentett, belül zsibbadt fogcsikorgatások közepette, és kommentálni sem kommentált egy – csavard le a szomszéd épület tetejét – parancs hallatán.

Azt is megtanulta, mint mindenki más, hogy az értettem, nem azt jelenti, hogy meg is teszem. Sok mindent lehet mímelni, abban a pillanatban már nincs parancsmegtagadás.

Nem olyan rossz dolog a katonaság, mint amennyire az… De! Na, most mit mondjak?

Ábel nem bánta, hogy hangszeres kiképzésen, nem hangszeroktatáson esett át. Fogalma nem volt előzőleg, hogy dudálni is lehet a kesztyűvel, sőt benne is megtanult. Ez az egész zöldruhás élet akkor keserül el, ha akad egy teljhatalmát minden percben kihasználni vágyó főnök. A nagy számok legkisebb törvénye alapján, hogy, hogy nem, mindenütt akadt egy olyan, aki ébresztő előtt attól viszketett, hogy futólépésben sepregettessen, és a hivatásos állomány délutáni lelépése után, másodpercnyi üldögélő kiképzést se hagyjon szó nélkül. A többi szakasz elüldögélt, de az övékét Legverebebb szakaszvezető kirendelte a padsorok közé, és a folyamatos feküdj-felt guggolásokkal és számára kéjt nyújtó fekvőtámasz-özönnel töltötte ki. A fárasztó „feküdj fel, feküdj fel, feküdj-felt” egy idő után, az „egy-kettő, egy-kettő”, vagy le-fel, le-fel-re cserélte. Ábelék is megtanulták, ha neki, a Legverebebbnek fárasztó végigmondani, ők sem követhetik a ritmus negyedét sem. Különben mi lesz a nap hátralevő részével, a teljesen bizonytalan éjszakával, és általában, másnap is felkel a nap, ébresztő után néhány órával.

Frantiseknél borult először ki a Bill nevű, aki a „szaros kopasz” megszólítás hónapokig lenyelése után, önérzetesen vágta oda a – répa formájúra hízott zabagép – tényleg verébnek:

– Lesz szíves katonának szólítani!

– Ó, hogyne, szaroska – mondta soha nem látott mosolygós nyugalommal, majd három órán keresztül, külön foglalkozásban, „katona feküdj, katona fel, katona feküdj, katona fel”-gügyögő szavakkal, csendesen oktatta az ellenségtől rejtőzködés helyes lebonyolítására.

Frantisek túlélte, bár egy hétig remegett az összes csontja, de görgős eleve rossz lapot húzott, amikor bevonulás előtti negyven kilós fogyókúráját nem végezte el. Hiába nem evett, csak a sápadtságán látszott, hogy éjjel-nappal szorgalmazták a szorgalmát. Az ebédlőbeli mosogatás futólépésben történő elvégzése oly egyértelmű szükséglet, hogy egyetlen katona – beleértve Ábelt is – sem vette zokon. Helyben futással adták kézről kézre az – inkább nem részletezném, mennyire sterilre cuppantott – étkészletet, majd „sapkát fel, sorakozó”, és futólépésben visszacammogtak belső körletükhöz.

Még messze volt a takarítás ideje, a program egész mást írt elő, de Legverebebb úgy érezte, hogy lézersugárral biokezelik minden idegsejtjét, ha nem lehet hadvezér. Beállt az akkorra természetesen harmadjára felmosatott terem közepébe, és mint soha azelőtt, elkezdte diktálni az iramot.

Ez még a váll-lapos társaknak is feltűnt. Máskor sem kerülték a sürgetést, de távolról és nem épp így. Répaformájú, a földbe verhető cölöp külsejű – aki túlsúlya miatt már egy tisztességes vigyázzállást is komoly nehézséggel oldott meg a reggeli jelentésen –, bakancsával dobolva, egyszeri éjjeli kiképzést helyezett kilátásba. Amihez persze nem volt joga, de ez a homo sapiens sapiensisnél valamivel mélyebben elhelyezkedő segédmunkás arra is képes lett volna, hogy ott benn rendelje el a vegyi támadást.

Sebaj, a hátralevőt időt csak pianóban számolták, hogy magukat ne idegesítsék a túl sok száz nappal. Mégis a szabadság szele lengedezett valahonnan, igaz, eléggé félénken.

Ez a szabadság Legverebebb rabságához vezethet majd, hiszen visszakerül a legalsó beosztotti szintre, ahol az életben még egyszer nem markol könyökig a teljhatalomba. Diktálta hát az iramot, és szokásukhoz híven alátempóztak.

Vesztére, épp Ábelhez állt legközelebb, egy szokványos vigyázzt üvöltött orrán-száján, és felhívta figyelmét, hogy a hadbíróság ezer apró darabra szedi, és legalább négyszáz évre vasra vereti, miután parazsat etetett vele. Immunis katona volt már, egyszerű "értettem"-mel visszahelyezkedett szabályos teremfelmosó pozíciójába, és a nyolc hasonszőrű módján, akik már szédülten láttak ködön át, gépszerűen lódította jobbra-balra a mocskos vizes rongyot. Ő sem volt hajlandó szuper tempózni. A következő „vigyázz”-kiáltásra kicsit mérgesebben, de felegyenesedett, és Legverebebb elkövette átmeneti főségének csúcsmarhaságát, lezavart egy nyakast. Hozzá nem érve, akár el is pusztíthatta – elméletileg – alárendeltjeit, de megérinteni is tilos volt őket.

Ábel keveset mérlegelt, tized másodpercekben mérve is.

Úgy vágta a cementhez rongyát, hogy nem lapos váll-lapos hőzöngőjének mindkét szeme tele fröccsent kosszal, majd nyugodtan megindult az ajtó felé.

Répakülsejű, az okosság negatívuma, nagyon ravasz önzőségével rögtön felfogta, vagy úr marad, vagy talán még rendfokozatát is elveszíti. Kettős mércéje ennél messzebb menő szörnyűséget nem engedett elképzelni. Tehát üvöltött és ordított:

– Katona, azért amit most tettél, nyúzott békát csinálok belőled!

Ábel katona, szabadságolta magát, kisétált és a vizesblokk nyitott ablakába könyökölve nézegette az éppen rügybe boruló, hatalmas, öreg jegenyefákat az ablak alatt.

Négy teljes hónap alatt nem volt ilyen nyugodt, kiegyensúlyozott pillanata.

Nézegette az ágról-ágra ugráló verebeket, tollászkodó vadgalambokat. Valahonnan, messziről beszűrődött, hogy a nevét kiabálják, de esze ágában sem volt mozdulni, mert ő is felmérte, hogy ez dupla vagy semmi játék. Ha visszakozik, ez a mélységes erkölcsű alak tényleg kicsinálja. De – és ezek bőven nem a tudat szintjén elemző jelleggel babrálták agyát –, ha kitart, nem lehet baja. Parancsnokuk ilyet, talán ehhez hasonlót sem tűrt el. Még az is megfordult a fejében, hogy jelenti, de a spicliket sehol nem szeretik. Tudta, hogy előbb-utóbb rátalálnak, nem olyan nagy a körlet, hogy el lehessen bújni pár percnél tovább, ezért az a harminc, negyven szabad másodperc óráknak tűnt.

Amikor kivágódott az ajtó, a nagy veréb még megpróbálkozott egy habzó dörgéssel, de mikor Ábel nem reagált, stratégiát váltott. Odasündörgött, vállát lapogatva.

– Ábelkém, hát barátok vagyunk, nem? Ugyanazt a kenyeret esszük, ugyanazt a sort nyűjük, akár tegeződhetnénk is…

Ábel még nyolc-tíz percig vacillált, gondolatában az ebet karóhoz kötve, majd tisztában azzal, hogy innen hazaút csak jó egy év múlva lesz, konok mosollyal megfordult. Hárította a nagy barátkozót, visszasétált a terembe, ahol olyan mézes-mázos, nagyon nyálas, magamentő Legverebebbet még soha nem látott egy újonc sem.

Álságos megbánása egy teljes hétig tartott. Aki volt katona, Ábellel együtt, az tudja, milyen hosszú egy teljes nyugodt hét. Valószínűleg Nagyveréb is nagyon hosszúnak élte meg ezt a nagyon hosszú, kénytelenségből visszafogott parancsikálástalan elöljáróságát-nemérezést.

Mesélték, hogy félrevonulva zokogott kicsináló veszteségén, és magában dünnyögte, hogy bármit képes lenne megtenni azonnali visszaszerzéséért.

Igaz, ami igaz, ezután saját szempontjából okosabban kínzott, gondosan ügyelve, hogy még egyszer véletlenül se kerülhessen ilyen megvonó helyzetbe.