Tanárkodásra ítélten

Az öreg Constantinescu hazaérkezett. Órákon ropogott a hangja, maga volt a megtestesült önbizalom, ám a bejárati zára kétszeres ráfordítása után elfolyt a katonás keménység. Belezuhant kényszerből kedvenc kempingszékébe – soha nem szerette a fotelt, bár vásárolhatott volna –, és olyan lett, mint egy búbánatos, kicsi korcs kutya.

Felesége ismerte hozzáállását, és szinte ugyanúgy enyhítette keservét, mint az ebeknél. Éppen a füle tövét nem vakargatta, de hátát paskolta, és négyezerszer elismételte, „fel a fejjel, Gheorghita”. Bizony jó tanár vagy te, csak leértékeled magad, és olyan lettél, mint a habzón hömpölygő tenger, nem bírsz tükörsima lenni.

Constantinescu tenyerébe temetett arccal rázkódott zokogásában.

– Lena, te tudod, milyen jó katona voltam, sosem emésztem meg azt a gonoszságot, hogy ezredes létemre leszereltek. Emlékszel, mikor hozzám jöttél, féltél, hogy egy életfogytiglanos párja leszel, hiszen a mundérból csak kirívóan súlyos fegyelmi vétség, vagy majdnem halálos betegség a kiút, különben leszerelni nem lehet. Erre én, azon a nyüves hadgyakorlaton, bezöldültem, és a szovjet flotta minden hajóját lekörözve teljesítettem magasan túl az összes elvárást. Megmondom őszintén, azt reméltem, admirális lesz a te Ghitadból, ehelyett egy jámbor beszélgetésen éppen ki nem mondták, hogy egy ilyen szovjetellenes, antilojális hajóskapitány nem szolgálhat a flottában, és harmadosztályú kitüntetéssel mögöttem, jutalomnak álcázva leszereltek. Tény, hogy műszaki dolgokban igencsak jártas vagyok, de olyan ez, mintha egy futballistát hirtelen jégtáncosnak minősítenének át. Egy hajó egészen más, mint a szerszámgépek. Bár nincs gondom velük, de én katona vagyok, nem tudok, csak katonásan tanítani…

Constantinescu elkezdett bőgni, aztán hátra dőlve székének karfáján dobolgatott ujjaival.

– Lena, ezek még nem katonakorúak, a sorozó bizottság előtt sem voltak. Gügyögni kellene hozzájuk, vagy mi, fogalmam sincs, pontosan mit várnának el. Tudod, már gimnazista korom óta katona vagyok. A kölykök állandóan röhögnek, amint megfordulok, pedig csak azt teszem, amit tanultam. Ha már nem katona, akkor diák, így rászólok:

– Diák, ismételje utánam!

Majd rámutatok egy másikra, és ő összegömbölyödött, pici szemű nyuszifülekkel – hahotáját alig bírva visszafogni –, ismételi utánam. Pedig mindenhonnan kiollóztam a legfontosabb mondatokat, itt nem lehet tévedni, a hajózás nem olyan! Bocsánat, ez nem hajó, az a baj…

– Ne bánkódj, Ghita, jó katona voltál, és igen jó műszaki! A tanároskodást is meg lehet tanulni, akire egy hajót rábíznak, meggyőződésem, hogy egy osztályt is elnavigál.

Gheorghita – ez persze csak az otthoni neve volt –, átmenetileg megnyugodott, aztán másnap hajnalban, mert sosem tudott rászokni a katonai ébresztő utáni keléshez, ismét elkezdett remegni a gyomra.

Felöltözött, legszívesebben díszegyenruhában ment volna be, de még ezt a jogot is megvonták tőle, csak kiemelt ünnepeken tehette. Becsukta maga mögött az ajtót, kihúzta magát, és elrejtett minden szorongást. Mert legbelül tudta, rettegtek tőle diákjai! Soha senki nem röhögött a háta mögött, ahogyan képzelte, csak emotív remegő hangon, már-már sírva mondták utána a feleslegesen ismételtetett mondatokat, épp úgy, mint az újoncok kiképzésen.

Összes órája előtt, diákjai átmeneti idegsokkba zuhantak. Legjobban saját osztálya bírta, mert osztályfőnök is volt, ők egyszerűen megszokták. De akinek hetente csak egy-két órája volt vele, nem bírta felvenni ezt a sajátságos stílust.

Csak úgy tudták értelmezni, hogy „na, kisapám, ha nem tudod utánam mondani szóról szóra, biztosan itt helyben nyúzlak meg”. Kinevezték az iskola leghülyébb tanárjának.

Csak a sokadik végzős társaság letudása után, akik soha nem hívták meg bankettjeikre, tudódott ki, valami nincs rendben Constantinescuval. Előbb csak szende bambulással végig ült órák figyelmeztettek, hogy ez a tanár, mintha nem az a tanár lenne. A színe is megváltozott, meglehetős hajgyérülésbe kezdett. Sokáig álcázta, de végül már szünetekben, a folyosókon is benyúlt belső zsebébe és megrövidítette lapos üvegjét.

Naponta több fordulóban töltött után a közeli kocsma és az iskola között. Mikor az éppen aktuális végzősök elballagtak, Constantinescu nélküli bankettjeikkel, a felvételi vizsgák rémszorításai után derült ki, Constantinescut, a neves tengerészt, laposüvege megfosztotta az élet bilincsétől, és amint a seregben, úgy diákjai emlékében is átzuhant a végleges névtelenségbe.