Bőrszakáll

Ez a bús történet egy szomorú sorsú emberről szól, aki a bőrszakáll bajába esett. Negyven fele járt, s bár naponta ötször borotválkozott, egy árva pihe sem pókhálósodott előbb selymes, majd aszalt szilvára emlékeztető orcájára. Komoran élt szegény, és ősszel, a kender szürete után, mikor még nem vadult el nagyon, és az égetése sem kábított el senkit, hátrament a fészeraljba, degenyeggel* s egyebekkel, ott legyártotta a valóságos, őszülő, higiéniamentes korabeliek szakállának mását.
Két hónapig nem lépett ki, hogy legyen hivatkozási alapja a hirtelen ránőtt arckócra. Ám ennek az embernek keserves sorsa volt, amint felismerték, mindjárt elcsépelték, pedig ha nem beszél annyit, az életben rá nem jönnek, hogy ő az. De hát éppen az volt célja, hogy végre a szakállasok, arrafelé elvárt tömörülésének igazi tagja lehessen.
Nagyon fájt, amint letépték odaragasztott művét, s közben el is tángálták rendesen. Felmászott a legelső fára, amit goromba hajlamú falubélije, szájára fagyott vigyorral, komoly szeletelő fejszecsapásokkal ingatott ki alóla. Ám dűltében Bőrszakáll a másik fa törzsét átölelve csúszott le, még sáros sem lett.
A többiek mind keresték, merre lehet, hová húzzák el a kutyák azt a megnyúzni valót. Ő hirtelen jellemváltással, fölényesen, zsebre dugott kézzel, hátulról hettyentett rájuk.
– Emberek, szóljanak Mari néninek és Laci bácsinak, ma nem lesz sem sírni-ríni, sem röhögni valójuk, mert azt parancsolja a nagy szakállú repülő ember, hogy malacot süssenek neki!
Az emberek kicsit megkavarodtak, a favágó egészen elpirult, vissza is állította a fát a helyére, de mikor újra kidőlt, és majdnem fejbe találta, szégyenében gyorsan beásta a csutak mellé.
A malac is megsült, és egy igen szemrevaló menyecske, ennél szakállasabb szakállt még nem látva, ősz derekán tavaszbimbózásba kezdett. Négyszavas fecsegéssel a vén-legénységtől is megszabadította azt az embert, akinek szakálla volt kender, és kínjában fel kellett másznia a fára.
Saját magán lepődött meg, mert hátranyúlt, s egy paripa kantárja kerekedett a kezébe. Fölpattant nyalkán, mint soha bőrszakáll korában, maga elé kapta a leánykát, és vitte a – közben természetesen palotává változott – viskójába, ami hogy, hogy nem, felköltözött egy hegytetőre. Vakarta is az orrát!
Fölvágtatott – jól jön a ló, ha van, gondolta –, mert világéletében az öntúlhajszolás ellensége volt. No, de, sebaj, huncut telek! Otthona szolgasereggel fogadta, ám mire mindezeket saját maga bátorítására végigvizionálta, tényleg leesett arról a kelekótya fáról, mert rázták alaposan, és biz’ összevissza sározódott a novemberi esőben.
Hogy a két kutyahúzást és a harmadiktól a nyúzást megússza, Mari nénit rászabadította Laci bácsira, mondván, hogy a vén szoknyapecér délutánonként tiporja a liliomot. Mindjárt hazabandukolása után, egy nyesőollójával, némi oldószerrel, meg egy kaparókéssel visszaigazította orcáját. Már megszokta hozzánőtt nevét, ha a sok falubolondnak ez kell, csak mondják.
És boldogan élt, akár kutyája, bulldog – aki sosem esett bulldogtalanságba, a legkétségbeejtőbb helyzetekben sem –, egész emberi életének végéig. Bár ha be nem végződött, még ma is él!