Kizárt, hogy kizárt

– Te hülye vagy!

– Az teljesen kizárt, nincs is a raktáron. Különben meg komoly orvosszakértői csoportnak kellene kimondani, de nem mondta, így hát kizárt.

– Ellenkező esetben kizárunk!

– Már kizártatok, azért kellett berúgnom ezt a papundekli ajtót a bakancsom talpával, beszorult, vagy mi. Éreztem a kártyák, pálinka és a kolbász hívogató szagát.

– Az ajtó nem szorult be, te nagyokos, nem látod, hogy a seprűnyél éppen középen törött ketté?

– Ajjé! Lesz, mit fizessek, egy egész seprűnyelet. A fürtöske meg nagy szolgálatot tenne, ha odébb billentené magát a góré asztalától! Szeretném pótolni a lemaradást a terülj, terülj asztalkámnál. Mit néztek úgy, haver? Tudom, hogy tudod mozgatni a füled, de azért ne tedd, most idegesít! Enni szeretnék, aztán meg egy jó póker partit! Reggelre elveszítem az összes zsebpénzemet, mint a múltkor, és végigkoplalom a hónapot. Jé, milyen szép tányérsapkát díszelegtettetek az asztal közepére! Olyan, mint egy sült malac szájában az alma. Alma a fa alatt, nyári piros alma… Húzd odébb magad, fürtöske, a sipkát meg tedd a helyére, majd holnap a tulaj illeszti. 

Fürtöske nyúlt a sapkáért – és a fejére tette…

Ilyen lezseren tányérsapkással, az időszámítások kezdete óta nem beszélt.

"Most már mindegy", gondolta, "semmi értelme visszafazoníroztatni magamat".

– Bocs, akkor holnap reggel lesz a kivégzésem?

A vagány képű, pajeszes, szabálytalanul hosszú hajú, bajszos tányérsapkás arca mosolyának kettős olvasata volt. "Tetszik a tökösséged, haver" vagy "most szétpasszíroztatlak". Kérdés, hogy melyik járt a fejében éppen.

– Tudniillik, főnök, vártam én az étkezdénél, ahogyan utasította, de nem tudom, az ablakon jött ki, vagy elszállt? Másik kijárat nincs! Bezárták a termet, maga meg sehol, gondoltam, jövök a srácokkal egyet lazítani. Mármost, hogy itt látom, annyit lazultam, hogy visszavonulnék. Talán alszom egyet, ha nem gond…

A főnök nem mondott sem igent, sem nemet, csak nézett ki a fejéből hegyesen.

– Akkor én megyek – és kihátrált. – Ja, a seprűt majd megveszem. Én voltam a világon a legrövidebb ideig tizedes? Délután háromkor léptettek elő, és azt hiszem, holnap reggel búcsút mondhatok a cafrangjaimnak. További jó szórakozást!

És lefeküdt. "Minek egyem magam! Vagy megdarál és kidob a szemétre, vagy… Hát nem nagyon van vagy, ez a baj! Akkor meg pláne nem érdemes széttipornom önnön idegeimet. Régen aludtam egy rendeset, estétől-reggelig. Mióta ide bemasíroztam, soha! Most kellene bepótolni, még jó, hogy kivettem a húsznapi szabadságot, különben tizenötöt adnak egy mezei közlegénynek."

– Szevasztok, srácok!

– Ne ordítozz!

– Miért, annyira kihallatszik?

– Csendesebben, az utolsó szóig mindent hallottunk. Ez az ajtó annyi sincs, mint egy rendesebb karton.

– Akkor tényleg lehúztam magam! Szevasztok!

Elég meghökkentő, hogy reggel senki nem harapta át a torkát, még egy összevont szemöldökkel sem találkozott. Matattak jobbra, balra, mímelve, hogy programban vannak, hiszen itt még az alvás is program. Rendesen nem alszanak, hanem alvásprogramot teljesítenek. Matatás közben valaki elkiáltotta magát:

– Figyelem!

Automatikus reflexből, tarkólátással, ilyenkor mindenki tudja, hogy merre kell fordulni és tisztelegni. Ott állt a tányérsapka, alatta a bajszos kócosan.

– Na, hogy vagy, tördelő?

– Jelentem, jól! Egy gondom van csak, a tegnap estével kapcsolatban amnéziát szenvedtem. Nem emlékszem, mi történt.

– A fene! Nem tudtam, hogy ez ragályos. Most az egyszer én sem emlékszem – hunyorgott sunyin a tányérsapka alatti –, de azt mondták az orvosaim, még egyszer az életben nem fog velem előfordulni az amnézia. Folytassátok!

És odébbállt.