Bűnügy

Napjaink közbiztonságát a legbrutálisabban a gyermekbűnözők fenyegetik talán legjobban. Az életkor egyre alacsonyabbra csúszik, a bűncselekmények brutalitása pedig halmozottan súlyosbodik. Nemrég történt egy eset: a G. János és G. Júlia által elkövetett szörnyűséges, kulináris támadással minden show fellendíttetett. A sajtósok még becenevet is adtak az elkövetőknek, Jancsi és Juliska néven említve őket folyamatosan.

A bűncselekmény úgy történt, hogy a 40 évet makulátlan jellemmel végigdolgozó özv. Vasorrné, hajdani szülésznő, akit mindenki csak bábának nevezett, úgy döntött, hogy nyugdíjas éveit az általa nagyon kedvelt és jól ismert közeli erdő kies tisztásán éli le. Mégpedig egy villának nem, de vityillónak sem nevezhető házikóban, madarak, virágok, fű, fa és általában a természet közelében, napjait titkos hobbijának, a mézeskalács-sütésnek szentelve, ahol kemencét is épített önkezűleg.

A házikó udvarát és az egész portát gyönyörű mézeskalács-díszekkel kerítette körül.

Előbb kolbászból akart kerítést csinálni, de az a füstölés ellenére sem lett volna olyan maradandó és esztétikus, mint a mézeskalácsból készült.

Arról nem is beszélve, hogy sertéstenyésztésre sem ideje, sem idege, sem kedve nem volt.

Az elvetemült elkövetők, G. Júlia az idősebbik, illetve öccse, János, mindössze 11 és 6 évesek voltak. Tettük brutalitására jellemző, hogy előzetes terepszemle után, gyakorlatilag értékszerzés vágya nélkül, jól felmérve a terepet, úgy döntöttek, hogy az idős bábát, özv. Vasorrnét, jó mókaként megölik.

Az erdő szélétől nem túl messze, de azért feltétlenül látótávolságon kívüli háznál orvul azt állították, hogy eltévedtek, és már képtelenek hazatalálni. Esetünkben az áldozat jó szívére jellemző, hogy étellel, itallal, szállással kínálta őket, és felajánlotta, hogy másnap visszasegíti őket otthonukba.

Mindeközben mézeskaláccsal, málnaszörppel és minden jóval ellátta őket.

A gyerekek körülnéztek és elhitették, hogy az eredendő gyermeki kíváncsiság dolgozik bennük, ugyanis mikor a kemencéhez értek, eljátszották, hogy nem értik annak működését, azt a tényt, hogy tűz van benne, és amit beletesznek, az megsül, és hogy a benyújtott, kigyúrt tészta azért lesz kalács, mert lapáttal benyújtja, bezárja, megsüti, majd megfelelő időben kiveszi onnan azt.

Így a jóhiszemű idős hölgyet rávették, hogy üljön a lapátra illusztrációnak, majd brutálisan belökték saját kemencéjébe, s a még percekig ordító bábát meggyilkolták.

Jellemző rafináltságukra, hogy megpróbálták elhitetni, hogy épp az idős hölgy – akit mindenki ismert fellebbezhetetlen becsületességéről – akarta őket megölni, megsütni és megenni.

Ilyenkor merül fel a kérdés: nem kellene-e a bűnözés büntetőtételeit életkorfüggetlenné tenni, mint azt többé-kevésbé teljes mértékben teszi egy nagy ország néhány tartománya?

Mondjuk, ha a beszélni tudó gyermek beszámíthatóvá válna, tetteiért teljes felelősség hárulhatna rá! Azaz megfelelően súlyos esetben életfogytig tartó szabadságvesztés sem eshetne ki a számításból.

Emberi jogvédők és gyermekvédők ilyenkor felszisszennek:

Vajon aki ezt felveti, volt-e gyerek? Nem biztos!... Vagy már nem emlékszik…

Még azt is hozzáteszik, hogy a homo sapiens sapiens, 10-14 életéve alatt már értelmes, de tetteinek súlyát föl nem fogja. Vajon igazuk van?

Szenzációéhes világunkban az ilyen szörnyűséges cselekmények töltik be a sajtót. Semmi másnak, mint jó anyagnak tekintik. A Grimm-testvérek már piacra is dobták történetüket, az előbbi borzadályt visszájára fordítva, az anyókát bűnbakká téve, a bűnözőket szerencsétlen áldozatokká, akik “önvédelemből, életüket védve” cselekedtek, a mindenkori emberiséget valamiféle gonosztól megmentve, "Jancsi és Juliska" címen, ami már minden elképzelhető formában fellelhető, úgy hangilag, mint képileg.

Hová süllyedünk, emberek!?...