Reménysugár

Rácsos itt az ég is, pedig egy gyönyörű, tulipánvirág színében hullámzó, naplementés egzotikumban, valahány gondtól kihullt hajszál visszanőtt korábban.

Megnyugtató és kellemes hely volt az, de ma már igazi börtön. Hiába csobogja fülét zenei zöngéssel három hegyről lezúduló vízesés, a kastélyegyüttes sem ad megnyugvást.

A tengeren és a fennsíkon elterülő, babafej formájú tavon sincs kedve motorcsónakozni, az úszást is megunta. Valamikor, kamaszkorában azt gondolta, egyetlen dolog van, amire soha nem lehet ráunni, a női idomok hangszerén játszás. Mára már egyszerű unaloműző beszélgető társsá satnyult mind a negyvenhárom – húsz évre szerződtetett – tulajdonában álló kéjleány. Reggelente, a nagy üres óceán kétszáztizenhat hektárnyi foltocskájának tetejéről mérgében elsüt minden irányba egy-egy tizennyolcadik századbeli mozsárágyút. Telefonálgat, rágja a körmeit, internetezik, és a leszállópályán minden nap érkező sajtót olvassa. Még jó, hogy kedvenc étterméből tudja beszerezni egész személyzetének a napi több mázsányi, friss étket. Különben úgy járna, mint az elszakállasodott, mocskos tizenkettő, abban a bizonyos – nyakat hurokból kihúzó – alkotásban.

Néha olvas, sosem tette korábban, és szenved kínkeservvel, mert ugyan bánatát a legeslegdrágább, dél-franciaországi kedvenc borával kábítja, de rab lett. Egy piszkos, alávaló, fonnyadt sárga virágra emlékeztető kopott miatt.

Amikor ezer meg ezer dinamit tortát falazott fel, micisapkás betonerősítőknek, soha nem lett belőle baja, hiszen a körtefája is naponta többször teremte agyon magát pénzzel. Egy ilyen lesatnyult – csak azért, mert a kamerák rögzítették, és pár ezer megvásárolhatatlan személy is jelen volt – elgáncsoskodta az életét! Érthetetlen, hogy egy sima mesterlövést, az ő pozíciójában, hogy lehet tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéssel jutalmazni…

Sok felfújt jelentkező közül – azért, mert másra alkalmatlanok voltak –, megvásárolta a leggördülékenyebbet, a többit ad acta tette, további gáncsoskodást kerülendő. De így is csak néha-néha tudja elhagyni ezt a morzsányi területet.

Bár mindenkit jól megfizetett, mégis azt ajánlották, ha nem akar bevonulni egy, még ennél a szörnyű, fél országnyi szigetecskénél is kisebb, elképzelni is lehetetlen helyre, jobb, ha felhagy a vándorlással.

Rendesen megfizeti a helyettest, dupla porciót kap mindenből, és népes családjának is vett egy kétszobás panellakást. Kis trükkel – húsz év után úgyis automatikusan kiengedik –, már otthonának is érezheti. Ezt persze igyekszik majd meggátolni, nehogy véletlenül beszélőkéje támadjon.

– Hagyjuk a játékokat másra, döngicséljünk saját bajainkról – gondolta, és kínlódta tovább láncra fogott életét. Tizenkét telefonja közül, éppen a börtönigazgatós forró drót csörrent, fel is emelte.

– Mondja, rácskirály, miért zavar?

– Alázattal jelentem, méltóságos Eredeti, kisebb gondok akadtak a dublőrrel. Kevesli a ráfordítottakat, és sokallja a húsz esztendőt.

– Figyelj ide, rácslakó, láttál már menekülő egeret? Olyan sebességgel oldd meg, különben a havi tízszeres fizetésed itt örökre megszűnik. Mit tudom én, jól büntesd meg, ha ez nem vezet célra, jutalmazd meg egy vadiúj egyenruhával. De mi a hőzöngésének az oka?

– Alázatosan jelentem, a fizetést megjegyeztem, a megoldás folyamatban. A feleségét hiányolja, és a gyerekeit.

– Tessék? Micsodákat? Vettem nekik egy hatalmas harmincnyolc négyzetméteres nagyonlakást!

– Alázatosan jelentem, sokallják a rezsiköltséget, nem tudják fizetni. Azt mondják, nincs elég kereső…

– Ide figyelj, azt hiszem, megvan a megoldás. Fizesd ki a rezsiköltséget, és tegyetek mindent átalánydíjra, költöztesd be őket egy nagyobbacska cellába. Jelezd, ha a megoldást megfelelően sugárzóan fogadja, mert van egy másik lehetőség. Kimenőzd, ahányszor csak lehet, de akkor nem jár a rezsiköltség! Azért verébnek engem se nézzen! Kérd meg Nagyfejet, másfelől Füles Kisszeműt, intézzék, hogy havi negyven milliárd, fejenként legyen rendesen szépen átutalva. Majdnem arra kértelek, elég-e ez nekik, de még elpofátlanodnak az ilyen tojáshéjfej-kongásúak. Inkább, előbb habzásba kezdenek, utána gondolkodnak… Most már én mondom, hogy húsz év egy ilyen hálátlannak talán kevés is! Te ugrifüles rácslakó, miért mindig nekem kell mindenki helyett gondolkodni?

– Elnézését kérem a zavarásért, nem fog előfordulni többet.  Pillanatnyilag úgy ítéltem meg, hogy napfényes, pazar, országnyi szigetét veszély fenyegeti.

– Ezt hogy érted? Hiszen ez az én tulajdonom!

– Arra célzok, hogy valami nagyon buzgó magát ránthatná e – még néha nekem is büdös – vasrácskongású ketrecházba, ahol nyolc percet sem kívánnék méltóságodnak.

– Nos, csíkoska, íme, a recept: Belövöd előbb kisebb, majd nagyobb adag heroinnal, jól rászoktatod, aztán megvonod tőle. Mikor fetreng a hiánytünetektől, rászabadítasz egy – akárhány tagú – orvoscsoportot, és kijelented, hogy a szemétke valamilyen titkos csellel, állandóan drogozza magát. Így fájdalom, de nem kerülhet sor a büntetés valamikori, feltételes módú szabadítására sem. Ha túléli az elvonókúrát, visszaviszed a hogyishívjákba, ahol rácsok vannak meg te, újra bedrogozod, és soha többet nem szoktatod le! Megértetted a tennivalókat? Ja, még egy apróság, növelem a havi fizetéseid arányát!

– Alázattal jelentem, méltóságos és nagyon tisztelt Eredeti, soha többet nem lesz gondja dublőrével. Ha netán – mert az élet ugye teljes kiszámíthatatlanság egymásra rakott építőkockáiból áll –, véletlenül az életet elhagyná, azonnal értesítem, és egy nagyobb, aranyrudakkal teli szivaros dobozért, személyazonossága az lehet, amit akar. Bár, hogy vagyona ne csússzon szerteszét, természetesen bizonyos jogi lépésekkel biztosítania kell.

– Te Csüggedt Szomorú Szem, alábecsültelek! Hálásan köszönöm pozitívan kreatívan hozzáállásodat. Úgy gondolom, hogy akkor, de csak akkor, még beszélünk, most hagyd, hogy sínylődésemet magamba fullasztva tovább folytassam! Azért köszönöm, hogy felcsillantottuk, így közös erővel, a nekem kijáró reménysugarat!