Mindörökre

Szép nagy volt a folyó, hullámzott rajta múlt és jelen. Közvetlen közelében légiesített pontonhíd himbálózott. Mind a két füzekkel teli oldal frissen zöldellt, a fű is tépni való gyönyör volt a szemnek, és hívogatott.

Hengergőzésre invitált a tavasz, így, mikor még egymás kezét sem fogva, a komor városbelső főtér nélküli nyughatatlanságát feloldva, a bal parton sétáltak felfele.

Telt az idő, csordogált, ahogy a barna vizű Maros, és felfelé, a gáttetőn bandukolva, valami szépséges rezonanciával átölelve mint két mágnes vonzották egymást az emberszívű ívek. Még mindig tisztes távolban menegettek, és Péter kóctalan jegenyék tőszomszédságában mutatott egy borzos fűzre:

– Felmegyünk a pontonhídig és átkelünk, ott mondanék valamit, ha meg nem sértelek.

– Kíváncsivá tettél, ma is olyan furcsán csillogott rám a szemed, közös ismerőseinknél, a kis és nagy tantiknál. Vénülnek szegények…

– A tied is szebben sugárzott, mint itt jobboldalt a park, azokkal a ligeti nagy hintákkal. Lengünk egyet?

Válasz helyett, bátortalanul, az illetlenség látszatát kerülve fogta óvatosan kézen, s vezette. Ringott az ingó libikóka. Talán oldalt, azok a régi épületek is rájuk mosolyogtak, és minden fáról legalább egy levél.

Két, az otthoniaktól kapott képeslapot és egy írást olvastak át, majd jámbor sétájukat folytatva átkeltek a hevenyészett híd deszkájáig érő folyó vizén.

Múltba méláztak a várra nézve, de nem mentek fel, hanem a parti sétány ritkásan magányoskodó fáinak távoli irigységével övezve álltak meg annál a bizonyos fűznél.

Anyám sötét haja épp a vállát érte, s komoly arcán lágy mosoly derült. Szembe fordultak, Apám hátralépett néhányat köhhentve, nyakkendőjét megigazítva, illendő, jó szeretettel mondta végig, amire napok óta gyakorolt, a Fő utcai udvar előtti parkszél egyik tujája alatt:

– Meg szeretném kérni a kezed, egy életre és a mindenségbe, mostantól mindörökre!

– Ugyan, Péter, ez majdnem lehetetlen, te a megye egyik, én a másik végén dolgozom…

– Lehetetlen nincs azoknak, akik szeretik egymást. Ha igent mondasz, a hatalmasságokat kifordítom helyükből, hogy azonnal egy helyen dolgozhassunk!

– Igen! Nagyon igen! Szívem legbelsejéből az, csak ezt meg tudd csinálni…

– Ketten csináljuk meg, Marcella. Add a kezed, s lépj velem egy útra!

Marcella megtette, és némelykor simán, zömmel göröngyösen, ahogy azt fogadták, jóban és rosszban járták végig, kéz a kézben, mindenkori közös útjukat.