Szép nagy volt a folyó, hullámzott rajta
múlt és jelen. Közvetlen közelében légiesített pontonhíd himbálózott. Mind a
két füzekkel teli oldal frissen zöldellt, a fű is tépni való gyönyör volt a
szemnek, és hívogatott.
Hengergőzésre invitált
a tavasz, így, mikor még egymás kezét sem fogva, a komor városbelső főtér
nélküli nyughatatlanságát feloldva, a bal parton sétáltak felfele.
Telt az idő,
csordogált, ahogy a barna vizű Maros, és felfelé, a gáttetőn bandukolva, valami
szépséges rezonanciával átölelve mint két mágnes vonzották egymást az
emberszívű ívek. Még mindig tisztes távolban menegettek, és Péter kóctalan
jegenyék tőszomszédságában mutatott egy borzos fűzre:
– Felmegyünk a pontonhídig
és átkelünk, ott mondanék valamit, ha meg nem sértelek.
– Kíváncsivá tettél, ma
is olyan furcsán csillogott rám a szemed, közös ismerőseinknél, a kis és nagy tantiknál.
Vénülnek szegények…
– A tied is szebben
sugárzott, mint itt jobboldalt a park, azokkal a ligeti nagy hintákkal. Lengünk
egyet?
Válasz helyett,
bátortalanul, az illetlenség látszatát kerülve fogta óvatosan kézen, s vezette.
Ringott az ingó libikóka. Talán oldalt, azok a régi épületek is rájuk
mosolyogtak, és minden fáról legalább egy levél.
Két, az otthoniaktól
kapott képeslapot és egy írást olvastak át, majd jámbor sétájukat folytatva
átkeltek a hevenyészett híd deszkájáig érő folyó vizén.
Múltba méláztak a várra
nézve, de nem mentek fel, hanem a parti sétány ritkásan magányoskodó fáinak
távoli irigységével övezve álltak meg annál a bizonyos fűznél.
Anyám sötét haja épp a
vállát érte, s komoly arcán lágy mosoly derült. Szembe fordultak, Apám
hátralépett néhányat köhhentve, nyakkendőjét megigazítva, illendő, jó
szeretettel mondta végig, amire napok óta gyakorolt, a Fő utcai udvar előtti
parkszél egyik tujája alatt:
– Meg szeretném kérni a
kezed, egy életre és a mindenségbe, mostantól mindörökre!
– Ugyan, Péter, ez
majdnem lehetetlen, te a megye egyik, én a másik végén dolgozom…
– Lehetetlen nincs
azoknak, akik szeretik egymást. Ha igent mondasz, a hatalmasságokat kifordítom
helyükből, hogy azonnal egy helyen dolgozhassunk!
– Igen! Nagyon igen!
Szívem legbelsejéből az, csak ezt meg tudd csinálni…
– Ketten csináljuk meg,
Marcella. Add a kezed, s lépj velem egy útra!
Marcella megtette, és
némelykor simán, zömmel göröngyösen, ahogy azt fogadták, jóban és rosszban
járták végig, kéz a kézben, mindenkori közös útjukat.
5 megjegyzés:
Szép!
Köszönöm! :)
Szépen örökítetted meg...
..és igazán szépek!
Köszönöm, Zsanett! :)
Megjegyzés küldése