Szurkolásra fel

Szurkolásra fel, emberek, a két csapat végre felsorakozott! Hatalmas, ünnepélyes mosolyba burkolózott, erős bicepszű, aléltan tomboló lelátókról tudósíthatok. A hangulat füstöl, hasonlót még nem is láttam. Csak úgy buzog a vérem, remélem, a maguké is, a nívós rangadó előtt.

Távoli ország két, nekem is ismeretlen csapata méri ma össze erejét. Olyan ez, mintha háborúra készülnének, és sarokba akarnák szorítani az ellenfelet. Igazi, jó értelemben vett futballhangulat. Az időjárás kiváló, a napot talán a rendőrök külön munkacsapattal fűttetik fel, és lám megjelenik a két – nagyon sajátos – helyi csapat.

Legjobb tudomásom szerint, a futball nemzetközi sport, amelynek szabályai mindenhol ugyanazok. Ilyen felszerelést még nem láttam sehol. Az is meglepő, hogy a játékvezető nem tereli a küzdőket a kezdőkörbe. A bal kapu tizenhatosán belül – egymással szemben és nem egymás mellett –, a nézőknek tisztelegve, görnyedten áll a tizennégy tagú, hosszú csíkos nadrágot és csíkos mezt viselő csapat, a másik, nem ilyen csapattal. Nem értem, hogy lehet egyértelműen – a közönség szeme láttára – elkenni egy meccset. Sok bundamérkőzést láttam, ahol a kapus véletlenül beejtette saját kapujába a labdát, amúgy az egész mérkőzés lázban tartott mindenkit. Ez azért tűrhetetlen! Tizennégyen, négy ellen, azt hiszem, ez a szabályokat is megerőszakolja. Kedves nézőim, ebből az egészből akkora botrány törne ki a focirajongó világban, hogy évek alatt sem simítanák tükörfényesre. Hát ez hihetetlen! A látványos előnyhöz jutó, tizennégy tagú csapat kapuja előtt, teljes szélességében és magasságában, homokzsákokból emelt védőfal biztosítja, hogy még véletlenül se kerülhessen labda a hálóba. Jegyzetelünk itt már többen, azt hiszem, feljelentést fogunk tenni a FIFA-nál. Most látom, hogy azért bizonyos intézkedéseket – a görnyedő tizennégyek előnyének tompítására –, mégiscsak életbe léptettek. Hátrabilincselték kezeiket, szemeiket a mérkőzésvezető beköti. Így még nem láttam ugyan futballt, de ha majdnem négyszer annyian vannak, mint a szerencsétlen, zöld ruhás, bakancsos, micisapkát viselő, alig négytagú, nyársat nyelt, megfélemlített ellenfél, akkor legalább kötéseik alól kikandikálva játsszák a nagyot! Nagyon nem szokványos sportvízió ez. A mérkőzésvezető valamit kiált, érdekes, nincsen sípja. A hátrányosan megkülönböztetett csapat, esernyőket emel a magasba, rövid – innen a sajtópáholyból –, esernyőnek látszó tárgyakat és a mérkőzés kezdete előtt, mikor még senki semmihez nem ért – labdát sem láttam –, a tizennégy tagú favorizált csapat, valamilyen dörrenés után úgy kifeküdt, mintha legalábbis tízen tapostak volna egyenként rajtuk csukájukkal.

Nem értem, ez a világ minden pontján a meccs lefújását eredményezte volna, ehelyett egészségügyisek rohannak be és hordágyon leviszik a tizennégyeket. A közönség jól kitombolja magát. Tapsvihar és ujjongás után egészen hihetetlen fegyelmezettséggel összepakolnak, és elkezdik elhagyni az arénát. Tanácstalanok vagyunk itt a sajtóosztályon. A holland és a ciprusi kolléga legalább olyan tátott szájjal áll, mint én, mikor a rendőrök bejelentik, hogy tíz percen belül új meccs kezdődik. Ez, kérem, tényleg elképesztő! Itt ezek szerint mindenki tudta, hogy szimulálás fog történni, és a mérkőzésvezető szemet húny? Valóban jön be a következő csapat. Elméletileg 90 perc egy mérkőzés, alig negyedórás szünettel. Nem elfogadott, a közönséget brutálisan semmibe vevő, nyilvános csalás. Újabb négy, kontra tizennégyes felállásban és szintén nem a kezdőkörben mutatkozik be a két csapat, majd megismétlődik az egész esemény, egy fegyelmezett, gyors kirohanás, gyorsan helyet foglalás, másik közönség előtt. A spanyol kolléga integet, igen, a fülhallgatómba mond is valamit. Elképesztően rosszak a látási viszonyok, nincs monitorom, szerencsére hoztam egy színházi messzelátót otthonról, ami stadionban, a meccs követésére természetesen nem alkalmas, de ezt az információt leellenőrzöm. Igen, meg is lepett, a mustárzöld mez és a furcsa micisapka viselete. Hát az esernyők, azok nem esernyők… A sajtópáholyban többek egyetértésével feljelentést készítünk a FIFA-hoz. A csapatot ki kell záratni a futball világából. Kedves nézőink, az adást megszakítjuk, annak ellenére, hogy a mosolygó rendezők elégedetten közlik, hogy ma még tizennégy mérkőzés levezetése várható.

Operatőr kollégám, jó érzésű ember, bocsássák meg neki, de nem a pályát mutatja önöknek, hanem sajtós kollégáimat, akikkel együtt én is az iszonyattól vigyázzállásba merevedetten dermedünk, a kétszer tizennégy személyes csapat emlékére. Őrizzék meg őket önök is emlékezetükben mint kiváló és nagyszerű sportembereket. Nem fűznék magyarázatot, nézzék el, de kollégáimmal épp a stadion elhagyására készülünk.

– Bocsássanak meg, bizonyos körülmények megváltoztak – mondta bizonytalan hangon a riporter, egy géppisztolyos meggyőző beszélgetés után. – A tisztelt szervezőket bántaná, ha sértődöttségünkben elhagynánk az arénát. A meccsek közvetítését becsülettel levezényeljük. Ha nem haragszanak, különösebb kommentet nem fűznék, igen egyértelműen ugyanaz lesz a forgatókönyv mindenütt. Gondoskodtunk – metakommunikációs jelekkel – operatőr kollégáimmal arról, hogy a képek, amik önökhöz eljutnak, megfelelően homályosan láttassák a képtelenséget.

A mérkőzés a 80-as évek közepén zajlott. Huszonöt évvel később, ugyanabban az arénában, felújítatlanul, kopottan, gyeptelenül, ugyanilyen mérkőzés zajlik. Egy alacsony nyüzsgő-mozgó, láthatóan életrevaló ellenőrféle – aki a beáramló közönséget egyenként igazoltatja, és egyetlen intésével leállít mindenkit –, halkan, milliókat érő információk átadásával kecsegteti az egyenként érkező forgatócsoportokat. Az egyik rákérdez:

– Miért történnek ezek a büntik?

– Korrupció, uraim, korrupció! Információk illetéktelen kiáramoltatása miatt.

– Az a bőrönd ott maga mellett, ha nem tévedek, bankókötegekkel van tele, az előttünk beáramló stábok voltak oktondik magának egy kis borravalót kenni. Megyek, feljelentem magát.

– Ne tegye, kérem, nem szeretnék a kapu elé állni!

– Miért, nem szereti a futballt?

– Ne játsszon már velem!

– Az egész táskát kérem, különben megyek a főnökéhez, aztán annak a főnökéhez, majd a főnökének a főnökéhez.

– Itt van! A fene a mocskos pofáját, vigye! Magát nem érdekli az esemény?

– Nézze, emberke, a live show-nál nézettebb műsor a világon nincs, de egy bőrönd pénzt nem adnék ezért. Most megyek a páholyba, onnan fogok közvetíteni, legalább a többieket is megörökítem.

A többi forgatócsoport lekönyökölte magát a pálya szélére, hogy közvetlen közelről örökítsék meg – és a jótékony szatelliteken keresztül azonnal juttassák nézők milliói elé – a ritkán látott élménybeszámolót.

A riporterek is kamerát ragadtak, ezt ugyanis muszáj volt két szögből filmezni. Nem volt elég az osztag ténykedését és a durranásokat, valamint az összeeséseket egyszerre rögzíteni. Sikító veszély mardosta az agyukat, nehogy valamelyik csíkos ruhát viselő – pontosan és világosan nem futballista – földreesésekor, a zuhanáson túl, a mozdulatlanságig bármi is kimaradjon a felvételből.

A táskás csoport csinálta a legjobb üzletet. Megmaradt a táska tele pénzzel és a főnökeik egyenként egy vagyonnal honorálták, hogy nemcsak a kivégzéseket, de a többi sajtós magából kivetkőzött, embertelen viselkedését is bátran rögzítették, amivel a nagyobb televíziós társaságoktól irdatlan összegeket vasaltak be “megegyezés” címszó alatt. A többieket kitakarás nélkül mutatták.

Legnagyobb az ő live show-juk volt. Egyszerre mutatták az osztagot, a kivégzetteket, és a kamera mögötti alantasságot sem moderálták.