2011. október 1., szombat

Homályosan világos megoldás

– Nevezze meg a segédeit!
– Nevezze meg maga, irgum-burgum!
– Két szemtanú is lesz, ahogy a szabályok előírják, akiket segédeknek nevezünk, aztán maga is. Legalább a békés elnyugvása előtt nem tudnak rám kenni semmi lovagiatlant.
– Igen magas a lovad!
Puff, lecsapott egy nagyon nagyot kihívója bal arcára, a markába szorított egy pár kesztyűjével.
– Lesz még egy párbaj, ha netán túléli, miután felgyógyul!
– Maga is nevezzen segédeket! Különben, milyen fegyvernemben szeretne utazni?
– Utazni, kérem szépen, lovon szoktam, a fegyvernem legyen a kard! Megfelel?
– Négy-öt egyenlő részben, elegánsan csomagolva, vihetik segédei haza. Egyáltalán, párbajképes maga?
– 426 párbajom volt!
– Na, ne játssza meg magát! Nekem is volt ötven, szegények, mind árvákat és özvegyeket hagytak maguk után, de amit most állított, az külön párbajért kiált. Így már három egymás utáni párbajunk lesz!
– Szegény barátom, nem elég magának az egyszeri kivégzés, egymás után háromszor szeretne miszlikbe felaprózódni?
– Különben, hogy létezik, hogy annyi párbajt túlélt?
– Azt is mindjárt elmagyarázom, csak válasszon fegyvernemet a második kihívásra, sosem lehet tudni alapon!
– Úgysem éri meg, szegény barátom!
– Nagyon sajnálom magát, azért, hogy ne vegyem el teljesen az életkedvét, válasszon!
– Mondjuk, legyen pisztoly!
– Bölcs választás! Kard és pisztoly közül, egyszer kard, egyszer pisztoly. Na, adja már ide azt az almát a bal markomba, és most figyeljen! Apropó, a fejfedőjét odatenné, ahová akarja! Valahová le a fűbe.
– Békülni szeretne?
– Dehogy, csak mutatok valamit. Rendben, az a hely pontosan megfelel. Na, most figyeljen ide!
Két hajítással magasba repítette almáját, és mire kihívója, hajszálait marokkal tépte volna ki, ő harmincnégy, egyenlő szeletben továbbított minden almadarabot, a körülbelül tizennyolc méterre, fűben lapuló sapkába.
– Nem szeretek korán párbajozni, legyen mondjuk tíz óra!
– Az szabálytalan, úgy tudom! Öt és fél hat körül szoktuk csinálni.
– Ilyen, a párbaj-törvénykönyvben sehol sincs lefektetve!
– Nézze, én olyan későn nem párbajozok!
– Megértem magát. Ha nyilvánosan bocsánatot kér, gyönyörűen visszavonulhat, hosszú és becstelen életére.
– Ne csinálja már! Tudja, hogy a nyilvános bocsánatkérés rosszabb az öngyilkosságnál.
– Nagyon sokkal rosszabb! Az ilyen helyzetekben ugyanis, tulajdonképpen a társadalmi elvárás dupla csövűje, az öngyilkosság volna, de magából azt nem nézem ki. Bocsánatot tehát nem kér?
– Nem lehetne valami megbékéléssel, vagy a fene tudja mivel megoldani a dolgot? Tudja, úgy kifelé, mert végül is, akkora nagy sértés nem történt. Tulajdonképpen kit érdekel, hogy maga is kedvesnek találja az én kedves feleségemet. Valójában ez hízelgő, nem?
– Látok valahol a messzeségben, a láthatár peremén is túl, egy homályos megoldási lehetőséget.
– Mondja, kérem! Mondja! Különben tegeződhetnénk is.
– Most még nem, csak ha elfogadja és végrehajtottam. Azt gondoltam, hogy nagyon porosak a kesztyűim. Mondjuk, egy rendes félórányi porolásra – ezek tudja azokhoz vannak szokva –, ha rendelkezésemre méltóztatna állítani jobb és bal orcáját, gondolom, a dolog megoldódhatna mindenféle bocsánatkérés, pellengér meg miegymás nélkül. Ja, és ha akar, utána tegeződhetünk is.
– Hogyne, kérem, hogyne! Látom magam is, hogy porlepte a becses kesztyűje. Kezdheti, itt a zsebórám, ha az időmérés gondokat okozna.
A kesztyűporolás elkezdődött és lefolyt. Kihívóan megváltozott a kihívó arcocskája. Majdnem eldőlt már, de az utolsó tizenötnél a gálánsan visszaszámoló kihívott erőt öntött bele, és nullánál kezet nyújtottak.
– Nos, köszönöm, örülök, hogy ilyen barátra leltem. Jut eszembe, ha innen az emberek szeme elé kerülünk, arcod bebordázódását, majd jól ráfogjuk egy haramiatámadásra.
– Tudtam, hogy a barátaim csak gáláns emberek lehetnek.
– No, lóra fel, menjünk!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése