Hej élet, be gyöngy élet

– Hé, gyerekek, gyülekező, jönnek a toborzók! Tachti bácsit, Hore nénit, Kahikát és Lachlét is elvitték, egy szebb világba. Figyelj, Dantusz, most az egyszer arra kérlek, azt az ostoba nyilat dobd félre, és engedd bejutni, amit mondok, csodálatosan tetovált fejedbe – magam csináltam, csak szép lehet –; hogyha nem élsz ezzel az alkalommal, az összes testvéredet beleértve, olyanról maradtok le, de olyanról, amit sosem bocsátotok meg magatoknak!

– De anyám, én inkább lelődözném őket, innen a fa tetejéről. Ott van Loho öcsém is, abban a bokorban, és mint tudja, jól értünk a dárdavetéshez is, a lányok majd szépen elterelik a figyelmet.

Durr! A mami lekevert egy nagy pofont lázadó csemetéjének, és még egyszer nekilátott.

– Ennyit koptassam a számat, a ti jövőtök érdekében, hogy felemelkedhessetek végre? Láttál már akkora kenut, mint az az iszonyú nagy ott a vízen?

– Anyám, ha gondolja, miután lekaszaboltunk mindenkit, megszerezzük a kenut!

Újabb pofon cserdült. Most már nagyon szégyellte magát Dantusz.

– Hallgatlak, mama.

– Látod, olyan szép utazásra vitték a múltkor Kinuru bácsi teljes családját, hogy azóta sem tértek vissza, pedig azóta már, vagy hússzor potyogtak a kókuszdiók!

– Fáj! Hú, de utálom, mikor fejbe vágnak.

– Csak unatkozunk, de sosem lesz olyan hajónk, olyan ruhánk és azért a fegyvereket se vessétek meg! Láthattad, amint egy oroszlánt meglátott, az közel sem juthatott hozzá, valamit nyekkent a kezében az a hosszú izé, és már ki is feküdt. Ha pechesek vagytok, és éppen éhes oroszlánnal találkoztok – mert ugye nem oroszlánra vadásztok elsősorban, hanem semmire –, közületek, önkéntesen, megesz egyet-egyet.

– Van itt minden vadászás nélkül is...

– De olyan földhözragadtak vagyunk, de olyan rémesen földhözragadtak! Mikor lesz ennek egy kókuszlevélnyi értelme? Na, menjetek szépen, nem látjátok, milyen primitív fülbevalókat és nyakdíszeket viselünk itt vadászott csontokból és bőrből, meg szőrből fonott, tekert-csavart bizsergőket, s ezek egyből milyen szép, egyforma karperecekkel kedveskednek. Közben, ha jól viselitek magatokat, nem csak utazni fogtok, fel is öltöztetnek azokba a gyönyörű gúnyákba, én meg járhatok életem végéig ezzel a fél tigrisbőr ágyékkötőmmel. Hiába, na, meghíztam egy kicsit, de az jót tesz. A dobokat hagyjátok itt, nagyon szeretem a szavukat, majd eltapsikálok magamban, maradunk még azért, nemcsak vénasszonyok. Tessék, kérem, önként jelentkezni a toborzó bácsiknál! Indulás!

És Nyihaha néni elkiáltotta magát:

– Itt vagyunk, drága vendégek! A gyerekeink, hosszú tengeri kiránduláson, szeretnének veletek menni, egy szebb világba.

Néhány fogdmeg elkapta Nyihaha nénit, hátra rántotta kezét, megbilincselte, mire gyerekei előugráltak, ők is megkapták, az összes "nekik járó" karperecet és elindultak – nem menettérti szabadjeggyel, a teljes ellátás, jó meleg szállás hullámzó biztosításával – egy értelmes, látástól-vakulásig nem henyélő cél irányába. Abba a bizonyos, sokat biztosító, felruházó, gondoskodó, életüknek értelmet adó, szépséges új világba, ahol szeretett gondoskodóik, a vendéglátók, szíjból font serkentőkkel nem csak új nevet, de szépen szóló, értelmes életet élő emberekhez méltó nyelvet is adtak. Nagy megértéssel tudomásukra hozva, hogy – ők azért – nem egészen emberek, de talán egyszer majd, ki tudja. Elvégre, minden lakatnak van kulcsa, még ha azt nagyon jól el is dugták.