Megkoronázta az életét

A parti kukkeres – szép tengernagyi sipkás – emberke orra alól háromkéményes szivar lógott. Éppen aludni készült – függőleges, ringás nélküli, kenutlan gyanútlanságban –, amikor valaki vállon koppintotta. A nyugodtan mozgó, kedélyes, csúszósan simára borotvált, pöttöm, gombszemű pufók, taroló tekintetével alvásakarást szüntetve, a szivaros lagymatag szemébe nézett. 

– Mit csinálsz itt, tengeri barát?

– Tengertelen betegeskedem.

– Szeretem a vizes embereket. Az ott a hajód?

– Az volt a hajónk, éppen elsüllyesztik, biztonsági okokból.

– Jól kihúzták már a nyílt vízre.

– Sokkal olcsóbb, mint szétszereltetni a veszélyes öreg tragacsot. Azért álldogálok, hogy ha valami Piszkos Fred-szerű erre mászkál, nehogy pont azt kösse el. Tudod, ha valaki vízbe akarja fojtani magát, ne a mi hajónkkal tegye.

– Szereted a szivart? – kérdezte a lengő nyakkendős, gombszemű pufók. – Rum is van nálam, ugrom, hozom a csomagtartóból. Te strázsálj, ahogy rád mérték! Tedd a dolgod, a kötelességet elkomolytalankodókat sosem szerettem.

Fordult kettőt, és a parti őr kisebb meghökkenésére, először két láda rumot, majd az egyik hóna alatt rengeteg doboz szivart, a másik alatt egy csodásan szétnyitható kempingszéket hozott.

– Foglalj helyet, csak kényelmesen, mint otthon! Pöfékelj, iszogass! Ugrom még egyet, ivás mellé nem árt valami tisztességes elemózsia is!

És, hogy meg ne sértse, egy darab füstölt hátsó sonkát és három kenyeret rakott le, a bal hóna alatt cipelt kempingasztalra. A megkukult strázsa megfeledkezett róla, hogy ki is ő, ilyen dolga már rég volt. Különben nem szoktak adakozó egybefejűek erre dülöngélni. Ráadásul ez a simamosolyú színjózan, mint egy borral sosem locsolt szegfűrét.

– Miben segíthetek?

– Életem nagy álmát szeretném beteljesíteni!

– Parancsolj. Menj és tedd!

– Ehhez kellene a segítséged. Van egy felfújható gumicsónakom, tudod, odaevezek és felmegyek a hajóra.

– Nézd, pajtás, engem azért fizetnek, hogy ilyen ne történhessen.

– Itt a rumod, edd a sonkát, böfögj, közben aludhatsz, és akkor már nem is látsz semmit!

– Miért jó ez neked?

– Mindig hajóskapitány szerettem volna lenni, alkalmatlannak nyilvánítottak. Végre itt egy hajó, ahol emberek életét nem veszélyeztetem.

– Dehogynem, a sajátodat. Reggel elsüllyesztik, hogy jössz vissza?

– Hát nem érted, én hajóskapitány szerettem volna lenni, és most végre az lehetek! – ordította, hirtelen békességét vesztve, a nekibuzdult vágyódó. – Nincs annál szebb, mint mikor a hajó süllyed, a hős kapitány a hajóhídon állva tiszteleg és megy a mélybe, mert ez a kötelessége! Mindenki elmenekülhet, a megfelelő sorrendben, akár egy kapitány is, ha már senki sincs a hajón, de ahhoz valami felfoghatatlan szívtelenség kell. A kapitány egy a hajóval. Én most megyek fel a hajómra, és eggyé válok vele!

– Öreg, ha meglátják, hogy ott vagy, engem kirúgnak! Tudnám ajánlani a hableányt. Látod, éppen most ugrott ott fel a habokból. Szólok neki, hogy hozzon a mélyből egy jókora követ, és vigyen magával.

– Kő idefent is van. Félreértelmezel, egyetlen barátom. Nem öngyilkos akarok lenni, hanem megkoronázni az életemet. Én virágkötödében dolgoztam kamaszkorom óta, ma az igazgatója vagyok, sőt szerteágazók a kapcsolathálóim. De nem ez az álmom!

– Ez így értelmetlen...

– Ha megtanítják, virágot mindenki tud kötni!

– Tévedsz, engem taníthatnának ezer évig, soha az életben nem tanulnám meg, bár az összes létező tengerészcsomót ismerem, és nem csak hírből.

– Látod, itt a különbség! Gyönyörű tengerészcsomókat tudsz kötni, ami a virágkötészet mesterségéhez, néha-néha művészetéhez fogható, mérhető, ám én még sosem voltam hajóskapitány.

– Ne csüggedj, én is matróz voltam kezdetben, majd fedélzetmester, de feljebb soha nem jutottam.

– Reggelig, amíg a sötétség fed, a hídon állnék, aztán lemennék valami rejtett zugba. Engedd, hogy kapitány lehessek. Mit ér egy 102 éves korban, végelgyengülten életét elhagyó kapitány, aki nyugodtan végigszunyókálhatta útjait veszélyek nélkül, egy igazihoz képest, aki a hajóról nem száll le semmikor, ha süllyed, akkor sem? Ellenkezőleg, kihúzza magát, és boldog nyugalommal veszi tudomásul, hogy beértelmeződött az élete!

– Tedd el a sonkát meg az összeset! Ha elkapnak, börtönbe is vágnak, amiért vedelek, zabálok és üldögélek. Azt hiszem, hívom a mentőket!

– Nagyon kérlek, ne tedd! Úgy soha nem teljesedik be az álmom!

– Neked adom a sipkámat, ez történetesen egy kapitányi sapka. Tudod, ki viselte? A Titanic kapitánya!

– A Titanic kapitánya elsüllyedt hajóstól együtt.

– De a sapkáját megmentették, és most az én fejemet díszíti!

"Hülyékkel másképp nem érdemes beszélni", gondolta a hableánnyal hetyegő matróz.

– Azért köszönöm, nagyon szép gesztus tőled. Figyelj, itt a fényképezőgépem, odaállok a fa alá, és te lefényképezel sapkával a fejemen.

– Mi sem természetesebb ennél, örömmel!

A vaku villant. Miután megnézte, hogy elég tetszetős-e az admirálisi fejfedőben, elégedett, még sokkal simább arccal, mosolyogva lapatyolt lekenyerezett őrének.

– Vállamra veszem a csónakot, bemegyek, felrakom a hajó kapitányi hídjára, visszajövök, a kocsimmal kicsit arrébb megállok, és filmre veszem az egészet! Végül is, így teljesül – többé-kevésbé – az álmom. Kapitányi sipkás képem már van! Valódi, nem akármilyen másodosztályú, és annak a sapkának is mennyivel jobb, ha végre helyére kerül, oda le a mélybe, hajóstól. Jut eszembe, itt a felbecsülhetetlen tökfedőd ára, vegyél belőle vagy 20 000 másikat! – és a kezébe nyomott egy marék bankót.

A boldogság hirtelen született meg, és a hajnali süllyesztésnél, a sapkával azonosult valósággal teljesedett be.