Hóhumanitárius okok

„Kockás sállal, kondér kalapban, piroslón fagyott répaorral, nagy, jövőbe bámuló, szénfekete szemeikkel készülnek gömbölyegekből statikussá született, jobb sorsú hóemberek. Ha egy jégtáblát veszünk alapul, aminek közepén építenénk – de csúnya szót használtam –, életre keltenénk egy plüssmacinál kedvesebb jegeset, élete már-már végtelen lehetne, ha a hó száz centiméter magasan belepné is. Aljas, gügyögő hóembereket semmibe fitymáló, önelégült csúcsegó számban egyre dagadó emberiségünk gyalázatos módon bánik el szegény optimista gömböcökkel, akik délcegen tartják seprűjüket, és vigyorognak kikerekített szájuk fölül. Ám tavaszodáshoz, zsenge, életbe alig rágott szívük meglottyanásával, segélykiáltás nélkül fonnyadnak tócsává, a haldoklás minden keservével.”

Bömbölte az egyik, többszörösen egyesített fogsorú háttéradó, kegyes mentőakcióját az éterbe. Hozzátéve, hogy még a nem is létező prücsök csücsköket is, ha kell, behavazzák, mert a hideget nem kedvelő szerény népesség, akik hóemberölő idők pelyhezésétől ujjonganak, magukra hagyják őket sikoltás nélküli fájdalmukban. Itt az idő, önző, mocsok, ragya embertársadalom, hogy megmutassátok, van még bennetek annyi szeretet, mint simára borotvált kopasz fejen a haj. Az éppen elegendő a szivárvány színeitől rémsikolyba zuhanók megmentésére. Tessék, kérem, cselekedni! Akiben van egy apró tócsányi jóindulat, az jelentkezhet. Feltétel a megfelelő méretű hűtőláda birtoklása. Bizony, ez a lenullázott szívű, magas éltelen görbével megáldott társadalom százezreket űzött a befogadó állomások irányába.

Alig győzték gyúrni az egyre vacogóbb – hóemberundort kapott gyerekek – a lerendelt anyagot. Kikötötték, hogy kifogás nem lehet a hűtőláda mérete, hóembert felszeletelni nem lehet, az csonkításnak számít. Illetve a folytonos unalmat is illik néha rövidítőre fogni. A nap melegének gyilkos sugarai sajnos hosszú időre nem teszik lehetővé az így befogadottak szórakoztatását. Vaskalapos idők jártak. Az egyik hűtőszekrénygyárban éppen a csődjelentés aláírása előtt tviszteltek vakarózva az illetékesek, amikor a tulaj hirtelen fejbe csapta magát, és összehívott egy olyan – az ötven éven felüliek jól emlékeznek rá – igazi munkásgyűlésnek ható, szerelőcsarnokban megtartott értekezletet, ahol felvázolta:

– Emberek, képzeljünk el egy mérleget! Az egyik serpenyőben egy tonna, a másikban egy kilogramm. Melyik fog győzni? Nem hallom! – mondta.

Bátortalanul válaszolták:

– A tonna, főnök úr.

– Emberek, szeretnének munkanélküliek lenni?

Erre sokkal bátortalanság-vesztettebben harsogták a nagy nemet.

– Nos, kérem, mérnök uraim, három teljes napot kapnak, hogy a meglévő technikát, némi átdizájnolással, egyelőre öt-hat méretben, hóember formájú, függőleges hűtőládák létrehozására tegyék alkalmassá. Tervezzék meg a technológiát, önök pedig, teremseprő segéd segédeinek segédeikig, attól a pillanattól kezdve az első makroszéria legyártásáig beköltöznek. Ugye, látták a műsort a hóemberekről? Amikor kész, ezt a drága csatornát, mely – akkora marhasággal, hogy életemben nem hallottam nagyobbat, de – megmentette magukat, és hát engem is végeredményben, a fellegekig magasztaljuk. Bezúdulunk a piacra egy egyszerű reklámmondással, melynek lényege, hogy nem ember az, aki fogságban fekteti szerencsétlen sorsra jutott hóember társát. Ím, vegyenek hóember formájú, őket megillető hűtőládákat! Hóemberhez méltatlan a folyton csendben fekvés. Magányosak, akár kiskutyák virágcserépbe ültetve.

Az akció kiváló sikerű volt, és az okosságukról kevésbé híres embertársaink a hóhumanitárius okokból szigorúan egy szezonra gyártott ládákat jelzáloghitelre is megvásárolták. Fellendült a gyár, valamilyen titokzatos oknál fogva az adást éterbe zúdító televíziós társaság is. Majd beindult a hóemberipar egyéb szintű megsegélyezése. Hóemberwellness, masszázs, társkereső és egyebekkel, mert ember embernek farkasa lehet, de hóemberé nem.