Kutyák bús szemével bámulta az eget a
partizánlány. Lucskos, latyakos matraca volt avar-ágya. Az idő megenyhült, a
hótincsek egységesen összebeszélve kezdtek el körülötte olvadni. Szédült,
zúgott a feje. A leveletlen, kopasz fák fölötti kék eget nézte, amint a
világosság eltűnik róla, és minden irányból, lassú ütemben tustinta kezd
beömleni. Egyre szűkült a tiszta kék, és az ég mocskosodott a sűrű tintás
beömléstől. Önkívületi állapotszerűbe pottyanva, csodás álma volt. Partizánseregek
dübörögtek szerteszét, gyönyörű egyenruhákban, fegyelmezetten, városok
sugárútjain, tükörfényesre kefélt bakancsokban. Nem úgy, mint ők hatan, az
összes partizán, ott fent…
Nagyon jó ember volt a parancsnokuk,
az ezredes, a százados kicsit izgágább temperamentumú, de rendes pasas, a
főhadnagy is jó fej, a hadnaggyal még sosem beszélt. Viszont ott, a csúcsok
csúcsán, erdők közötti folyamatosan ellenségre várásban, hatuk közül egyetlen
ember akadt, aki kisegítette kisegítő tevékenységében, a főtörzsőrmester. Ő, a
rendfokozat nélküli partizánlány, állandó, körkörös védelmet nyújtó, több
egymástól független őrhelyen egyszerre őrszemkedett. A kivitelezést magának
kellett megoldani, felsőbb parancsra, természetesen éjjel-nappal. Hiszen neki
is kellett valami hasznosat tenni. Míg a többiek folytonos harcrakészség
idegtépő állapotában feküdtek sátraikban, addig valakinek az ellenség
megjelenését is előre kellett volna jelezni. Nem jöttek, hogy a ménkő vigye!
Ekkorra, az ég ujjnyi
széles kék pacája is elkeveredett a megállíthatatlanul előrehaladó tustintával.
Elájult, úgy érezte, itt a vég.
Az egész akkor
kezdődött, mikor szikrákat vető becsapódást érzékelt. Belerengett minden, de
hang nem volt. Úgy látszik, ellenségeik feltalálták a néma bombát. Talán a néma
pilótát és a láthatatlan repülőt is… Valószínűleg ezek az utolsó percei,
gondolta légnyomásos állapotában. Ekkor újabb becsapódást érzékelt. Nyögött
fájdalmában, de már szikrákat sem látott, majd egy következőt, egy másikat és
megint.
A főtörzsnek elég
hosszú idejébe került, hogy bakancsa talpával noszogatva felébressze az orvul,
nyolc hónapja folyamatos szolgálatot teljesítő álomszuszékot. Pedig jó szívvel, naponta egy-két órára is
leváltotta.
– Kelj fel, te – szólt –,
várnak az őrhelyek! Különben is a tábornok…
– Milyen tábornok? –
kérdezte az álmából szeppenten ébredt partizánlány.
– Nézd, kedves, ebben a
táborban sínylődünk majd egy éve. Ideje volt az ezredest tábornokká, a
századost ezredessé, a főhadnagyot őrnaggyá, a hadnagyot főhadnaggyá és engem
hadnaggyá előléptetni!
– Szuper, ennek nagyon
örülök, de ugye, ezentúl is segítesz kötelességem maradéktalan végrehajtásában?
– Már megbocsáss, de
egy hadnagy nem fog holmi őrszem szintjére süllyedni! Félórája, amikor az
előléptetés örömét néma puskapor tűzbe szórásával ünnepeltük…
– Akkor az szikrázott
olyan gyönyörűen – vágott közbe a partizánlány.
– Nagyon szép
tűzijátékot csináltunk magunknak! Szóval, amikor ünnepeltünk, átfutott rajtam a
gondolat, hogy rendes körülmények között, főtörzsök sem szoktak strázsálni… De
van egy jó hírem!
– Mondd, főtörzs!
– Hadnagy! – rivallt
rá.
– Bocsánat,
elfelejtettem. Szóval, mondd, hadnagy, mondd a jó hírt!
– Lesz egy segítséged,
a főtörzs!
– De hát előléptettek…
Nem is tudom, ki kicsodát, inkább így fogalmaznék, előlépődtetek.
– Ácsi! Visszamegyek a
tábornokhoz, megbeszélem az ezredessel is, léptessenek elő főtörzsnek. Így
saját magadat válthatod ezután. Nem panaszkodhatsz többé, két váltásban fogsz
dolgozni! Egyikben te, a partizánlány, másikban te, a főtörzs, így mindig
pihent leszel.
– Köszönöm, de nagyon
szeretnék abban a hatalmas partizándandárban menetelni, amiről álmodtam…
– Ezt még meg kell
dumálnom a két főnökkel, meg az összes többivel, sőt magammal is! Zöldségeket
ne beszélj! A partizán ember, és nem dandár! Vagy mégis?
2 megjegyzés:
Működött a hierarchia, szép, hosszú soron mind előléptetődtek, s mint a mesében, addig éltek, míg meg nem haltak. Élvezettel olvastalak Kedves Peti...)))
Szeretettel köszönöm, Kedves Lac! :)
Megjegyzés küldése