„Kockás sállal, kondér kalapban,
piroslón fagyott répaorral, nagy, jövőbe bámuló, szénfekete szemeikkel
készülnek gömbölyegekből statikussá született, jobb sorsú hóemberek. Ha egy
jégtáblát veszünk alapul, aminek közepén építenénk – de csúnya szót használtam –,
életre keltenénk egy plüssmacinál kedvesebb jegeset, élete már-már végtelen
lehetne, ha a hó száz centiméter magasan belepné is. Aljas, gügyögő hóembereket
semmibe fitymáló, önelégült csúcsegó számban egyre dagadó emberiségünk
gyalázatos módon bánik el szegény optimista gömböcökkel, akik délcegen tartják
seprűjüket, és vigyorognak kikerekített szájuk fölül. Ám tavaszodáshoz, zsenge,
életbe alig rágott szívük meglottyanásával, segélykiáltás nélkül fonnyadnak
tócsává, a haldoklás minden keservével.”
Bömbölte az egyik,
többszörösen egyesített fogsorú háttéradó, kegyes mentőakcióját az éterbe.
Hozzátéve, hogy még a nem is létező prücsök csücsköket is, ha kell, behavazzák,
mert a hideget nem kedvelő szerény népesség, akik hóemberölő idők pelyhezésétől
ujjonganak, magukra hagyják őket sikoltás nélküli fájdalmukban. Itt az idő,
önző, mocsok, ragya embertársadalom, hogy megmutassátok, van még bennetek annyi
szeretet, mint simára borotvált kopasz fejen a haj. Az éppen elegendő a szivárvány
színeitől rémsikolyba zuhanók megmentésére. Tessék, kérem, cselekedni! Akiben
van egy apró tócsányi jóindulat, az jelentkezhet. Feltétel a megfelelő méretű
hűtőláda birtoklása. Bizony, ez a lenullázott szívű, magas éltelen görbével
megáldott társadalom százezreket űzött a befogadó állomások irányába.
Alig győzték gyúrni az
egyre vacogóbb – hóemberundort kapott gyerekek – a lerendelt anyagot.
Kikötötték, hogy kifogás nem lehet a hűtőláda mérete, hóembert felszeletelni
nem lehet, az csonkításnak számít. Illetve a folytonos unalmat is illik néha
rövidítőre fogni. A nap melegének gyilkos sugarai sajnos hosszú időre nem
teszik lehetővé az így befogadottak szórakoztatását. Vaskalapos idők jártak. Az
egyik hűtőszekrénygyárban éppen a csődjelentés aláírása előtt tviszteltek
vakarózva az illetékesek, amikor a tulaj hirtelen fejbe csapta magát, és
összehívott egy olyan – az ötven éven felüliek jól emlékeznek rá – igazi
munkásgyűlésnek ható, szerelőcsarnokban megtartott értekezletet, ahol
felvázolta:
– Emberek, képzeljünk
el egy mérleget! Az egyik serpenyőben egy tonna, a másikban egy kilogramm.
Melyik fog győzni? Nem hallom! – mondta.
Bátortalanul
válaszolták:
– A tonna, főnök úr.
– Emberek, szeretnének
munkanélküliek lenni?
Erre sokkal
bátortalanság-vesztettebben harsogták a nagy nemet.
– Nos, kérem, mérnök
uraim, három teljes napot kapnak, hogy a meglévő technikát, némi
átdizájnolással, egyelőre öt-hat méretben, hóember formájú, függőleges
hűtőládák létrehozására tegyék alkalmassá. Tervezzék meg a technológiát, önök
pedig, teremseprő segéd segédeinek segédeikig, attól a pillanattól kezdve az
első makroszéria legyártásáig beköltöznek. Ugye, látták a műsort a
hóemberekről? Amikor kész, ezt a drága csatornát, mely – akkora marhasággal,
hogy életemben nem hallottam nagyobbat, de – megmentette magukat, és hát engem
is végeredményben, a fellegekig magasztaljuk. Bezúdulunk a piacra egy egyszerű
reklámmondással, melynek lényege, hogy nem ember az, aki fogságban fekteti
szerencsétlen sorsra jutott hóember társát. Ím, vegyenek hóember formájú, őket
megillető hűtőládákat! Hóemberhez méltatlan a folyton csendben fekvés.
Magányosak, akár kiskutyák virágcserépbe ültetve.
Az akció kiváló sikerű
volt, és az okosságukról kevésbé híres embertársaink a hóhumanitárius okokból
szigorúan egy szezonra gyártott ládákat jelzáloghitelre is megvásárolták.
Fellendült a gyár, valamilyen titokzatos oknál fogva az adást éterbe zúdító
televíziós társaság is. Majd beindult a hóemberipar egyéb szintű
megsegélyezése. Hóemberwellness, masszázs, társkereső és egyebekkel, mert ember
embernek farkasa lehet, de hóemberé nem.
2 megjegyzés:
Üdvözöllek Péter, és nagy gratulálás a befejezőrészért.
Szeretettel: Mila
Nagyon köszönöm, Mila! :)
Megjegyzés küldése