Imbolyog alattuk. Cserepes szájukat
harapdálni sem bírják. Nincs verítékük, bírni kéne még, de hogyan? Hiszen ott
vannak, a semmi vizes, mégis kiszáradt közepén, füllesztő forralóval felettük,
ami szétsüti szemeiket. Enniük sincs mit, és ahol minden vizes, úgy tűnik,
szomjan fognak veszni…
Hárman háromfelé
roskadnak. Száraz minden, az evezőket elvitte a víz. Á, nem, az egyik megvan!
Az idősebb – girhes testében ondulált alakot felvéve – félig fekszik az
ülésdeszkákon. Asszonya önkéntelenül zuhan rá, és a láthatár mögötti semmiben
megmentőt fürkésző ifjabb is odadől. Ha már rájuk szakadt a száraz vizű
szerencse, legalább egymás lelki melegével tegyék elviselhetőbbé az időt, SOS-jeleiket
visszaigazoló megmentőik érkezéséig. Cserzett kezek egymáshoz idomultan,
összefonódva várják, némileg türelmesebben a jövetelükig átvészelendőt.
Éllel előre, árván
repíti őket az ébredő szél. Delelőn, kaszálni vágyik az éktelen égető is. Tompa
láng gyúl, belül szólamként dalol. Mosolyt lopott, lágy, kék vágykép sajgón
tétova reménnyel bámul, a nemsoká kitavaszodóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése