Lilla aznap otthon felejtette báli
ruháját, és valami kölcsön dressz-fürdőruha-költemény megmásíthatatlanul
sajáttalan szorításában feszengett. Attila bozontos hajnak hívta, miközben a
toronyban fel-alá ingázva, nagy talpasakat ugrált. A mindig álmos szemű lány
egy darabig nézte, aztán elbóbiskolt. Sorompót látott, ami az álomból
ébrenlétbe nem enged senkit. Úgy gondolta, a bakter, vagy ki tudja, hogy
nevezik, tisztességgel megvárja a következő ébredni akarás veszélyes közeledtét,
és addig fel sem emeli azt. Nem így történt, közbelépett Attila. Lehajolt, és
fickósan harsogó, "kelj fel, te elalélt" rázással csapta szét, víztől
csöpögő hideg borzasztását. A sorompót óvó körvonalainak ragadozóvá fajult
benyomása is elszállt. – Pattanj, húzd a csíkot utánam, olyant mutatok, amilyet
még nem láttál! – szólt kedvesen, sajátosan a már merengeni sem képes, alig
éber barátnőjének. – Nem megyek sehová – nyöszörögte, és fordult egyet a pléden
–, napozok, pihenek és alszom még. – Erre Attila dereka alatt átfogva lábra
állította. – Talpra, magyar, hí a haza, gyönyörűség! – Ne csúfondározd a
Nemzeti dalt! – nyöszörögte, még mindig álmából ébredt kismacskaprüszköléssel
Lilla. – Na, szuszmogj szépen, felviszlek a toronyba! –Az ki van zárva! Onnan
le nem ugrom! – éberedett kerekre gömbölyödött szeműre. Megnyúlt arcából,
sikoltón pufók lett, mint a sosem alvóké. – Gyere, fogd a kezem, meg akarom
mutatni, honnan ugrálunk, aztán szépen vigyázva segítek lejönni. – Na, jó, de
ehhez nekem minimum két kávét be kell diktálnom. – Hagymát is vághatsz bele,
sőt rózsatöviseket. Megkapod a kávédat, de előbb látni akarom, hogy látod! –
Egye fene, tényleg érdekel…
Nem volt tériszonya. A
nyálkás simaságú – sokat próbált, "úgy is leestek"-vigyorba fordult –
lépcsőtákolmányon csak úgy száguldott felfelé, a fiú alig tudta követni. Aztán
kiállt a torony legszélére és kihajolt. – Én innen nem ugranék le, ha
fizetnének sem. Vajon mi jót találtok benne? – Attila mérges lett, szeme előtt
a medence méretei hirtelen összerándultak, a nagyjából százszor száz
méteresből, víznyelő méretűre. Hogy a lelkivilága sérült esetleg meg, vagy csak
bepöccent, maga sem tudta eldönteni mozdulata után, de taszított egyet Lillán.
A lány nem tudott visítani, csak a zuhanás vége felé ijedt meg, a mellette
becsapódó, igencsak profi mélységfundáló Attilától, aki nyitott szemmel
ugyanúgy ölelte át a derekát, mint álomvonatának kisiklasztásakor, és vitte a
felszínre. A lány megint vékony arcú lett és nagyon csodálkozó. – Ezt most
miért csináltad? – kérdezte a tudaton kívüliség mezsgyéjén, ahol sem borzalom,
sem pánik, de magára ébredés sem volt még. – Nem tudom, azt akartam, hogy lásd
és érezd, milyen. Ugye, szuper volt, Lilla? – Vele szemben a lány, szinte
közvetlen arckontaktussal, velőt rázóan eresztette sikolyba az előző
másodpercek élményeinek addigra beérő gyümölcsét. Attila csak nézett, és még
mindig nem tudta, miért csinálta, de ha már megtette, most miért kell visítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése