RégiMódy EMBER

Talán háromszor háromméteres lehetett az irodája, mögötte egy sokkal kisebb laboratórium. Bár az is lehet, hogy azonos méretű helyiségek voltak, csupán az utóbbit egy óriási asztal foglalta el, ami mögé beoldalazott. Egy székre szorult, háttal a falnak, és úgy érezte, a világon sehol sincs vonzóbb hely.

Rajta kívül senki nem tudott eligazodni a kémcsövek, üvegcsék és látszólag összevissza dobált papírfecni-rengetegben, de ő, a professzor úr, soha nem nyúlt mellé.

Még a sterilizálandó fecskendők világában, érszorító nélkül, csupán egy összetekert fáslival kötötte át az ember kezét. A hiánycikkből sohasem volt hiány sehol.

Akkor még nem volt egyértelmű az ott vendégeskedőnek, kivel is áll vagy ül szemben. Négy-öt, esetleg sokkal több vizsgálat együttállásából megállapította a “szerhiányos” eredményt. Tehát valami egészen mást keresve lekövetkeztette azt, amire nem volt anyag.

Kopasz, akkor olyan bácsis életkorú, feltétlenül nyugdíjkorhatáron túlinak látták. Szája valamelyik szegletéből a cigaretta állandóan lógott.

Egyértelműen nem dolgozni járt be, hanem a passzióját – a világ legkedvesebb, másoknak legszörnyűbb és -taszítóbb területét –, a mikrobiológiát és biokémiát művelte, nem csak elméleti szinten.

Vendégei valóban vendégnek érezték magukat. Azon a zsebkendőnyi területen hellyel kínálta őket és erélyes tekintettel adta a benyitó nővér tudtára, most éppen nem az ő jelentése a legfontosabb világszenzáció.

Halkan, már-már kimérten beszélt, csak a lényeget mondta. Gondolom, úgy érezte, nem pocsékolhatja idejét a fecsegésre, hiszen kevesebb vizsgálatot végezhetne el. Bár tiszteletet parancsoló külsővel áldotta meg az ég, de úgy igazán senki nem vette komolyan főnökségét, legfeljebb a szakma területén. Ott viszont kőkeményen jelezte a “tévedni tilos” bírói táblát, aminek az alján apró betűvel “odaírta”, különben kénytelen leszek a kedves jó öregből harapós kutyává változni.

Soha nem fogadott el úgynevezett hálapénzt, egy panellakásban élték ugyanolyan életüket, mint a gyári lakatos, a szobafestő vagy szakácsinas.

Egyik vendége a hetedik emelet valamilyen osztályára került, s mert az esetet érdekesnek találta, másrészt túl fiatalnak a pácienset, olyat csinált, amit egy takarítónő sem tenne meg. Naponta legalább tizenöt-húsz percre fellátogatott hogylétéről érdeklődni. Néhány nap múlva, négyszemközt kijelentette a feleségének, van egy gyógyszer, ami könnyen lehet, hogy segít, de az is benne a pakliban, hogy nem. Az ára jelentéktelen, sőt bizonyos adminisztratív nap-éj egyenlőségek megfelelő időzítésével teljesen ingyenes. A gond csupán az, hogy borongós fővárosunkban – ez nem Magyarország, hanem Románia fővárosa – található. Ott is egyetlen ködös gyógyszergyártó helyen, ahová normális esetben minisztériumi engedéllyel lehet belépni.

Nagyon csábítón hatott a gyógyító szer, de sehogyan sem találtak miniszteri ismerőst, bár akkor talán még azt is elfogadták volna... Ez egy kósza gondolat volt csupán, mert a professzor úr, akit, most már megsúgom, Módy Jenőnek hívtak, jelezte, hogy a nevét mondja be csupán, annyit, hogy ő küldte.

Azzal a tudattal indult el, hogy egy jelentéktelen, bármilyen rendes labor orvosocska szavára biztosan nem engedik be. Akkor hökkent meg igazán, amikor a név hallatára kis híján vigyázzba vágták magukat. Éppen csak azt nem kérdezték meg, hogy az épületen belül ölben szeretne-e inkább közlekedni, vagy hívjanak taxit. Ez utóbbi lehetőség rögtön kiesett, minden járatot leállítottak épp lépcsőn és folyosókon.

Az elkalandozás után, úgy nyújtották át adminisztrációt mellőzve a csodaszernek számító ampullákat, mintha meg akarnák kérdezni, esetleg nem kér-e még egy egész bőröndnyit?

Nem kért.

Visszatérte után jelezte a bent fekvőnek, hogy ez tényleg egy egészen ismert doki, pedig nem is gondolta, hogy egyáltalán bejut. Vajon rossz helyen járt? Azt hiszem, nem, mert azt kapta, amit felírt, de a tél kellős közepén olyan napraforgó mező nyílott mögötte, amilyent még sosem látott. Igaz, ezek az emberek nem napra forgatták a fejüket, hanem... talán érdekre. Ez sem volt egészen világos, de mindenkiben van hiba. Bennem az, hogy nem mindig értem meg rögtön a dolgokat.

Az ifjú már csak azért is beszedte a szert, mert akkor úgy állt a világhoz, hogy bármely utat, ami gyógyuláshoz segíti és nem etikátlan, végig kell járnia, még akkor is, ha ő maga tapossa magának a dzsungel kellős közepén, mint odatévedt sem hangya, sem oroszlán.

Azok a napok elmúltak, a szer hatásának délibábként ragyogó imbolygása odébbállt, csak egy ember nem, a professzor úr.

A hazaút a fonnyadni készülő bimbó újra virágba nyílásának reményével telt. Soha nem jutottak volna ehhez a nagyszerű emberhez a kezelőorvos intuitív hozzáállása nélkül, aki ha szükséges volt, cement nélkül is falakat rakott egy már omladozó plafon alátámasztására.

Lengő időszak következett, hintázó és ingázó, mert az állandó telefonkapcsolat mellett a professzor úr elvárta a kreatív együttműködést. Ha ő nem zár le egy esetet, a páciens se tegye, mert minden tél után jön egy tavasz, azután nyár. Egy ilyen nyári délután csörögtek rá, és nem tudták eldönteni, vajon mi lehet a rendkívül borús hang mögött. Nehezen szűrte át a szavakat.

– Bocsánatot kérek, minden előzetes előrejelzés nélkül kilyukadt a mellhártyám, tegnap műtöttek, legyenek szívesek három nap múlva...

Tiszteletből és tapintatból hatot vártak az újabb kérdezősködés előtt, de addigra már ott hevert a postaládában az akkurátusan kidolgozott összefoglaló. Vajon honnan volt ereje azt a réges-régi, erőből püfölendő írógépet csapdosni?

A fiatalasszony tett még egy utat, mert “Módy tata”, ahogy egymást közt nevezték, elsuttogta, hogy lenne még egy mindent eldöntő vizsgálat.

Egy szatyor cseresznyével érkezett, amitől a professzorné asszony úgy ellágyult, hogy szállást kínált neki. Valószínűtlen közvetlenség, gőgmentes nyitottság, a hiúság teljes hiánya uralkodott arrafelé. A bő kilónyi cseresznyét hármasban eszegették meg.

Még némi háttérmunka, telefonos konzílium a kezelőorvossal, egyeztetések, miegymás után körvonalazták a jövendőt. Némi túlzással mondhatjuk, hogy valamiféle új láthatárt mutattak.

A tanár úr, nyitott köpenyével ma végigsuhogja a klinika összes folyosóját. Ugyanúgy leleteket gyűjt, jegyzetel, kombinál, de nem kényszerű bürokráciából, hanem a megszokott hobbijelleggel.

Mint utólag kiderült, akadémikus volt, annyi tiszteletbeli és aktív tagsággal, amit felsorolni is munka volna. Könyvlapok – köztük némelyek dilettánsoknak érthetetlen magasságú eszmeiséggel töltöttek – sorai között bújt meg. A jóság szimbóluma nem tagadhatja meg önmagát, talán még az örök hazában is vegyészkedik... Jókat mulat a nagy egészhez mért óriás törpeségen. Ez az ember ott sem tud gőgös lenni, ahol természetesen senki más sem, mert nem is akar. Ez itt a lényeg!

A két, fülke méretű irodában bizonyára valami nagyon fontosat rendeztek be, talán raktárat, esetleg kartotékgyűjtőt, bár azt már számítógépen művelik... A Maros felé nyíló ablakszemeken, két bárányfelhő közül beragyog a nap sugara egy ráemlékező mosollyal, a “Betegség és egészség határáról".

Módy tata, az akadémikus professzor úr, az orvostudományok doktora tudja, hogy csak egészség létezik. Mégsem bánt meg egyetlen kutatási pillanatot sem. Ha jelen tudásának birtokában visszajöhetne, előbbi kijelentésem ellenére bizonyosan újra kezdené ő, aki a romániai laboratóriumok elismert főnöke, a magyar és nemzetközi tudomány – jelen szemszögéből már cigaretta nélkül szája szélében – szolgálójaként szolgált.

http://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%B3dy_Jen%C5%91