Kávét!!!

Talán én vagyok az egyetlen kávét nem kedvelő. Sem ízét, sem bűvét, sem hatását nem szeretem. Nem érzek aromát, illatot és kellemes felkapottságot sem utána. Éppen ezért nem velem történt meg a következő kávéivásos történet. Az illetőt úgy hívták, hogy Valaki.

Valaki egy fotelban hátradőlve szimatolta, szaglászta és átszellemült gyönyörűséggel apránként szürcsölgette a forrón gőzölgő, csodálatos fekete levet.

Néhány csepp kicsurrant és a kistányérba esett, ahová egy beszemtelenedett légy leszállt, és elkezdett az élvezetek függőséget okozó gyönyörében fürdeni. Itta nagy szívóormányával.
Valaki épp egy megfelelő tárgyat keresett, amivel soha nem kívánt pusztuljkáját a ne légy sorba kergetheti, amikor úgy döntött, még figyeli egy picit. A légy berezonált, feltankolódott energiatúltengéssel, és miután az összes kilöttyent kávét magába szívta, szélsebesen kiröpült a nyitott ablakon.

Valaki nem szeretett még legyeket sem kinyírni, ezért megkönnyebbült, ám a kora tavaszi délután tiszta, felhőtlen egéből – talán az előző nyárból felébredt, tartalékos állományú, vékony erejű – villám sújtott alá, és telibe találta a röppenőt.

Alig lehetett érzékelni a tized másodpercnyi fényhatást, a légy még lebbent egyet-egyet. Ide-odafújta a szellő, aztán földet ért volna, már a légytelenség állapotában, ha arra nem kószál egy kandúr, aki annyira éhes volt, hogy a fentről potyogó, pörkölt kávébabot is képes volt megenni. Szopogatta fogai között és lenyelte, észre sem vette, hogy egy kávéval dúsított légy tölti be. Ő is pillanatok alatt felserkent a dependencia állapotába esve. Azon morfondírozott, honnan szerezhetne újabb kávét, legalább a zuhanó babok világából. Úgy nekipezsdült, hogy kénytelen volt az arra kódorgó, nagy, tátott pofájú, éhes pitbull száján berohanni. Most revansot veszek a sok fára kergetésért, gondolta, s amint a légy az ő belső anatómiáját, úgy a kandúr a pitbull-belső anatómia elemzésébe kezdett már legyes-kávésan. Tehát a szegény villámpörkölte légy, helyzeti előnyben, a második tanulmányi, kávés-anatomizálási cselekményét hajtotta végre. 

Nem tudatosan, de azért mégis folyamatosan zsugorodott. A pitbull követte példájukat, kávébabbá lett. A légy, ami elkávésított egy macskát, őt is a felserkenés zsongásába kergette. Nézelődött, de társaival ellentétben nem talált senkit, aki őt megette volna. 

Esteledett, négyen rezzentek fel egyszerre. A számtalan kis szemből összegyúrt, rossz látású légy, ott kávé közeli szundikálásából, a kávézó, aki hátradőlt fejjel horkolt előbb, lenn egy macska, aki kimerültségében az első puha és meleg helyre lefeküdt szundikálni és az alatta hortyogó pitbull. Mind a négyen felsikoltottak.

Valaki azért, mert úgy gondolta, ekkora zöldséget nem álmodhat ember. A légy azért, mert ember elől el nem szállni, és ilyen kávés macskába jutást szétpörkölt villámosan még ő sem engedhet meg magának az álmok mezején. A macska vinnyogó röhögőgörcs mellett még pofozta is egy kicsit magát, amiért légyevésre vetemedett. Majd észrevette a derékaljat, aki derekasan ránehezítette első mancsait. Nem volt menekvés.

– Kávét! Hozz kávét, ha kedves az életed! – kiáltott az ebnek.

– Igen, igen ó, macska!

– Kávét, kávét, ha kedves az életed!

– Igen, igen, ó, légy! – mondta Valaki, aztán hogy ez az egész befejeződjön, kénytelen volt a már összesodort újsággal lecsapni. Most főzi a következő adagot, még nem tudja, hogy a pitbull és a macska szövetkeztek annak megszerzésére. Vajon hogy sikerül, az ilyen elszánt akciók mindig sok esélyesek…