Pillangómosoly

Szomjazott, úgy érezte, teljesen kiszárad. Repült. A láthatár izzó gomolygás benyomását keltette benne. Vörösebb volt és lángolóbb, mint szárnyainak legcsodálatosabb színárnyalatai.
Megérezte a nyirkot, s már akaratlanul, szinte félájultan zuhant alá a komondor orrára, és ott elterült.

A kutya, mintha bandzsított volna,  mindkét szemével nézte és megijedt, mi lesz, ha szuszog. Ez a szegény  odapottyant halálra rémül… Ezért ugyanúgy folytatta a lihegést, száján át, kinyújtott nyelvvel a kánikulában, mint korábban tette.

Sok hasonló lepkét látott már, titkon vágyódott a pillangóvá változásra, de olyan kiszolgáltatottak szegénykék… Lépten-nyomon megeszik őket, s az életük nagyon rövid lehet, mert csak ritkán és kevés ideig látta őket, aztán mind lepotyogott. A legszomorúbb, hogy órákon belül – pedig a szél nem is fútt – eltűntek, felfalta őket valami…

Most szoborrá merevedett fejjel mozdulni sem mer, rájött, hogy szegényke szomjas. A nyelvét oldalra kanyarítva betakarta, és virágformájú vendégét jól átitatta, aki aléltságából magához térve, mint egy vízből kiszökkenő delfin röppent a magasba. Körözött kettőt-hármat a kutya feje fölött, s ha létezik pillangómosoly, akkor ő egészen elképesztően lement kutyába. Szinte gügyögő mosollyal köszönte meg, hogy egy kicsit még tovább élhet és színesíthet.