Egy nagyon régi bérmálás

A főszereplő Peti nem tudta még, hogy meg akarják vonni a címét. Legalábbis megpróbálják, mert ami lehetetlen, az lehetetlen. Valahol az Aradi út közepéről levillamosozzák azt a két megállót, úgy gondolták, még érdeklődnek egy keveset az illetékes atyától. Bérmálás esete forgott ugyanis fenn, s mert az idősebb korosztályt módfelett meglepte az este kilencre kitűzött időpont, meg szerették volna kérdezni a Szent László templom akkori plébánosától, de már hiába csengettek.

Ezek szerint talán mégis igaz… Peti is azon morfondírozott, vajon miért éjszakára időzítik az ilyen igencsak jeles eseményt? Akkor – a hetvenes évek legelején – az már majdnem éjszakának számított, olyankorra az emberek általában lefeküdtek, mert sem számítógép, sem internet, de még televíziós csatornák özöne sem vonta el figyelmüket.

Talán Peti keresztanyja volt az egyik kivétel, akit esténként már minden oldalról noszogattak, hogy fejezze be az éjfélre időzített, talán másfél órányi imáját. Az ima sosem lehet zavaró, annál inkább a felkapcsolt olvasólámpa… A bérmálásra indulót soha nem zavarta, inkább nézegette, amint áthatott áhítatban, a szobában alvók vagy aludni próbálkozók életéből és világból kizárva magát, beszélget Istennel.

A kis kitérő után hosszabb séta következett végig a korzón, ahol a kirakatok egyszerű, de szépen megcsinosított ablakai mögött nagyon gyér hátvilágítás pislákolt. Egyre kevesebben jöttek-mentek, persze a húsz év alattiak elsősorban.

A katonakórháznál még minden rendben volt, majd a központi kórházzal szemben mintha kikapcsolták volna a várost. Vajon mi lehetett az oka ennek az elsötétítésnek? Talán ünnepélyesebbé akarták tenni az eseményt?

Balra letérve az első utcánál, a Petőfi parkon átsétáltak, ahol már az idősebbek – szülők, keresztanyja, bérmaapa – is idegeskedni kezdtek, mert a világítás az utca végétől megszűnt. Talán a magánházak lakói is figyelmeztetésben részesültek, hogy aznap jobban teszik, ha elmélyednek a villanylekapcsolás tudományában, és másnap reggelig meg sem érintik a kapcsolókat.

A fák és bokrok suhogása összetömörülésre késztette őket. Kézen fogva léptek ki a túlsó oldalon, ahol a Kanonok-sor is vaksötétben tanyázott, és a szebb időkben püspöki palota – akkor Körös-vidéki Múzeum – egyetlen ablakában sem fényeskedett az elektromosság izzója.

Elbotorkáltak a nagy templom – másként katedrális, később bazilika – bejáratáig, és benyitottak. Beléptek, és a hatalmas templombelsőben lépteik kongtak csupán. Valahonnan elölről mintha derengő fényecske próbálkozott volna, de lehet, hogy csak képzelték. Ekkor, két-három menyasszonyi ruhába öltözött kislány, s néhány öltönyös fiú érkezett, hasonló kísérettel. Tulajdonképpen kitapogatták az irányt, és a padokat fogva botorkáltak előre, a nagy szentély előtti területre.

A többiek kezében egy-egy nagy fehér gyertya díszelgett, legalább meggyújthatták volna, hogy egy picivel világosabb legyen, de nem tették. Valahonnan szinte áramlott a csendre intés… Akkora csend ritkán lehet a templomban, talán amikor teljesen üres.

Egyetlen gyertya lángolt legelöl, ám akkor már többé-kevésbé elemlámpák nélkül is lehetett tájékozódni… Ha előre tudták volna, mi várható, bizonyára felszerelik magukat, de nem hoztak zseblámpát.

Megszeppent, csendes fegyelmezettség érződött, s már a kis érkező társaság is felfogta, a tiltás tiltására jöttek. Hogy közérthetőbb legyen, azt akarom mondani, hogy a ferde szemmel nézett – még mindig létező, kommunista szemlélet felvételére képtelen – papokat, alighanem komoly fenyegetésekkel árasztották el. A megbízhatatlan, úgynevezett híveket is, mert így lehetetlen azokat a rendszeridegen építményeket elbontani.

Nem tudom, hogy éppen így gondolta-e a parancs kiadója, de feltételezem, nagyon hasonlóan. Óvatosan vártak tovább. Közben megjelentek a reverendás papok is, s mert az a bizonyos bérmálandó nem a bazilikai felkészítettek közül való volt, az akkori plébános, a komikum jegyében, éppen beépített embert kereshetett benne.

Dászkál atya csendesen, a maga amúgy is halk hangtartományának alján jegyezte meg:

– Ő az én emberkém.

– Ember és kém?

– Nem kell mindig kiforgatni a jó ember jó szavait…

– Csak viccelek, esperes úr!

Érdekes, a papok bejövetele is olyan halkságban történt, hogy észre sem vették. Vajon melyik irányból jöttek? Az akkor már előre helyezett oltárhoz viszonyítva, mindenki balra tekintett nagy elvárásokkal. A püspök urat várták. Egy ajtónyikordulás után tényleg előlépett a bazilika sötétjéből ő, akit vártak, akinek nem lehetett megparancsolni, hogy abban az évben maradjanak el az elsőáldozások, bérmálások, meg általában szüntessék már be végre önmagukat.

A bérmálandó elgondolkodott. Eléggé érdekes lehet egy ilyen hatalmas templom oldalsó részében lakni, ahol még gyertya sem világít. Azt vélte, hogy Isten szolgái természetszerűen ott bent laknak. Bár keresztapja, aki azokban az években, amikor a helyettesek helyetteseivel pótolták a püspökhiányt, egy „majdnem püspök” volt. A gyulafehérvári vikárius kinevezett ordináriusa – ami egy szinte légből kapott funkció volt –, elméletileg püspöki hatáskörrel. Róla tudta, hogy a Kanonok-soron lakik, de azt gondolta, az egész épületben. Nem nagyot tévedett, akkor már csak néhány pap lakta, sokkal kevesebben, mint fénykorában, de még mindig valamivel többen, mint napjainkban.

A püspök megjelenése szorongást, félhomályt és minden kétkedésre tett kísérletet megbontott. Fény, lelki fény áramlott és ölelte át a rendkívül gyorsan lebérmáltakat. Talán nem volt látható, de érezhető igen. Egy nagyon rövid áldás után, megértésüket kérve elbocsátotta őket.

Ilyen bérmálás kétféle változást hozhat az emberkék életében. Vagy megerősíti a hitet – látva, hogy vannak, akik mindenáron pozdorjává akarják törni –, vagy ellenkezőleg. A bérmálkozó nem tudhatja a többiek reakcióját, de akkor benne az első változás történt meg.

 Még az első áldozás utáni tortalakoma sem hiányzott, amit a Szent László templom sekrestyéjének asztaláról kapott. Az egy másik történet, igen hasonló, talán egyszer majd elmeséli, hogy elmesélhessem.

A bérmaapa is belenyugodott, hogy nem az ő neve lett az ifjú bérmálási neve. Hazabandukoltak. A világítás hiánya már semmit sem számított, sőt.

A csendes vacsorán a már megbérmált még felkapta a fejét, mikor megjegyezték, hogy nem is tudták eldönteni, mit vegyenek ajándékba. „Fényképezőgéped… – itt hirtelen felbuzdultak reményei… – már van.” Persze a családban volt… „Órád… – itt már kevésbé, de még mindig reménykedett valami nagyban… van.” Tényleg volt egy használt, de mégis csak Doxa órája.

A nyakláncnak nagyon örült, és az a gyertya, ami nem volt a kezében, mert nem vitték, valahol belül kigyulladt. Ha nem is látványosan, de érezhetően bevilágította az asztal körül ülők szívét.

Évekkel később talán már bánta volna, ha nagyon ünnepélyesen kap valami semmitmondót. Bár ez tulajdonképpen lehetetlen, ha eléggé receptív, azt a miliőt semmi nem helyettesítheti. Valamiért neki tökéletesen megfelelt.