Mennyi a kislány?

– Jó napot kívánok, doktor úr! Sokáig évődtem, mert nem igazán tudom komolyan venni a pszichológia úgynevezett tudományát, de eljöttem. Van egy visszatérő álmom, ki tudja, talán meg tudná fejteni… Rendkívül nyomasztó, már-már fullasztó az egész.

– Parancsoljon, asszonyom! A teljes ellazulás érdekében heveredjen a kanapéra, hunyja le szemeit, és próbáljon elfeledkezni arról, hogy itt vagyok. Csak mesélje, mondja ki jó hangosan!

– Igen, kérem! 

A meglehetősen csinosnak mondható (és tényleg az) végigfeküdt, és elkezdett dőlni belőle a szöveg.

– Már huszonkettedik napja minden éjjel ugyanazt álmodom, az én drága, szeretett tizenhat hónapos kislányommal kapcsolatban…

Az orvos közben jegyzetelt. Gondolom, valami ilyesmit firkanthatott oda, „túlzott gyermekféltés, aggály, aggodalom”. Az asszony folytatta:

– Nehéz körülmények között lakunk. 

– Mondja, kérem! 

– A periférián kívül, egy újonnan épített, szinte nyomortanya-panelben, ahol nem azok a szép, régi lakások vannak, hanem, hogy az embert plafonra kergessék, satnya, tömö, négyezer négyzetméteres apartmanban élünk. A kisebbik erkély zsúfolásig tele olyan MZ/X-es, Mézga robbanóházszerű heverőkkel, amelyeket távvezérléssel lehetne megfelelően beállítani, de az én drága kicsikémet mindig zavarja, mert kőkemény vagy túl puha. Sohasem kellemes. Ha hason fekszik, belesüpped a feje, és akármerre tekeri, nem kap rendesen levegőt. Aztán visszafordul, akkor meg olyan rettenetes, összevissza gider-gödörbe kerül, ami káros a gerincének. Ha túl kemény, a levegővétellel nincs baj, de egyébként szinte ugyanez a helyzet. Száznyolcvan magas a gyöngyöm.

– Azt mondta, tizenhat hónapos…

– Azt. És?

– Folytassa, asszonyom!

Az orvos közben jegyzetelt.

– Nos, nem tudom, pontosan hány szobánk van, a rettenetes összetömörítés ezt is eredményezi. Az ilyen kis lakás a nagy külvároson kívül kedvetlenséget csinál. Még jó, hogy ott a nagyobbik erkély, a maga százhatvan centiméteres hosszával és hatvan szélességével, amelyen egy valóságos kempingszékre tud ülni a drágám. Hátul a fal, elöl és oldalt a korlát tartja helyes testtartásban. Néha kidobja a kempingszéket – nagyon örülnek az utcán a járkálók –, ilyenkor természetesen másikat veszünk.  Végigheveredik, térdből lelóg a lába, de legalább tökéletes, betonszilárd nyugágyon, mi máson, mint magán az erkélyen napozhat. A szomszéd mindig úgy irányítja a szoláriumnak álcázott reflektorát, hogy ha nem süt hét ágra a nap, akkor is kiválóan tudjon sütkérezni az én kicsikém. Na most, ha hiszi, ha nem, így is lebarnul. Erről vannak elképzeléseim, de inkább nem osztom meg, mint ahogy a férjemmel sem tettem. A talpmasszást is megoldja, mert bár a szobácskáink negyven méter magas falúak csupán, de lelógó lábait az alant forduló autóbuszok teteje birizgálja végig. Azt mondják, ez rendkívül egészséges és gyógyhatású. Csak ne lennénk úgy egymásra zsúfolva…

– Hányan lakják a lakást?

– Ketten.

– A kislánnyal?

– Ja, nem, nem! A kislány egy adott pillanatban huszonhat éves lett.

– Maga hány éves, asszonyom?

– Én huszonöt.

– Értem. Akarom mondani, majd kisütjük a végén. Lehet, hosszabb elemzésre számíthat, de ami tőlem telik, megteszem.

– Összepakolt, azt mondta, ő nem bírja azt a nyomort. Előbb kibérelt, majd megvásárolt egy huszonhét négyzetméteres felhőkarcolót.

– Ez valami gyárkémény, asszonyom?

– Mi tetszik?

– Bocsánat, nem szeretném kizökkenteni, folytassa!

– Képzelje, ez a kölyök egy olyan szuperlakásban lakik. A repülőgépek ablaka alatt szárnyalnak. Mesélte, hogy néha a szárnycsapkodásuk szükségtelenné teszi a légkondicionálót, és villamos is jár előttük. Inkább előtte, mert szegényke egyedül él abban a nagy toronyházban. Nyolc percre lakik tőlünk, meg akartam látogatni, de mert negyedóránként jár egy-egy szerelvény, mire odaértem, mindig elment az orrom előtt. Én meg nem vagyok hajlandó várni, így két és fél óra alatt kibandukoltam. Na, látja, itt szoktam felébredni.

– Nehéz eset, asszonyom. Úgy gondolom, maga retteghetett csemetéje felnövésétől, valami fordított Ödipusz-komplexus, vagy ilyesmi lehet, még gondolkodnom kell…

– Mit beszél? Úgy látom az egésznek a lényegét nem fogta fel. Tizenhat hónapos gyerekről beszéltem, nem?

– Pontosan. Jó bőven túlfejlett, száznyolcvan magas, tizenhat hónapos leánygyermekről, aki pillanatok alatt huszonhat éves lett. Igen, értem! Fél, hogy a gyerek megöregszik.

– Maga, doktor, vagy tudom is én, mi, tényleg nem érti még? Az egészben az a tragédia, hogy gyerek! Csak nem képzeli, hogy majd egy gyereket fogok szülögetni, vagy hogy mondják ezt?

– Ahogy gondolja… 

– Nincsen gyerekem, és nem is lesz, kérem tisztelettel, nem bolondultam meg, de ez az álom naponta riogat az ilyen kényelmetlenítő esetlegességek megjelenésétől.

– Férjnél van?

– Micsodánál? Ja, olyan krapekre gondol, aki állandóan és folyton csak velem akar egy örök életet, meg ehhez hasonló? Nagy túrót! Mondták nekem, hogy ne foglalkozzak pszichiáterekkel, mert ez egy áltudomány. Amúgy tényleg az, azt hiszem. Már nincs is lényege az egésznek, tán még képes lenne arra is, hogy rábeszéljen, menjek férjhez! Lakjak vagy ötven évet egyetlen krapekkel, s ami ennél sokkal, de sokkal borzalmasabb, szüljek gyerekeket! Hát nem! Na, fizesse vissza a honorárium tizenhatszorosát!

– Miért pont tizenhatszorosát?

– Mert annyi idős az én kicsikém, aki álmomban rám sózta magát. Helyesbítek, huszonhatszorosát, mert belevaló, szülőszerető leányka – nagyanyám, vagy dédanyám mondhatta így –, hirtelen felnőtt és megsokszorozta a pénzem, de nem az álmomban. Nemfizetés esetén rendőrt is láttam géppisztollyal.

A fehér köpenyes fizetett, majd páciense távozása után kitett egy táblát: „A következő száznyolcvan évre szünetet tartok”. Bezárkózott és ráharapott a súlytalanságra.