A
Bóvli-sivatag homokszürke egyszínűségében ténykednek. Jobbról rövidlátó tevék
legelik a homok alól a vajon mit… Balról naptól kiszárított egykori oázis
besatírozott helye dereng. Imitt-amott megkövült, csúcsos homokdűnék
nyújtózkodnak az ég felé. Meghökkentő, de egy móló maradványait véljük
felfedezni, talán több száz évvel korábban itt tó terpeszkedett? Esetleg
tenger?
A
filozofikus gondolat végére nem juthat el senki, mert a monotonitás
teveszínéből hirtelen sűrű, fekete felleg ereszkedik alá, de nem eső lesz
belőle, hanem sivatagi vihar. Na jó, jó, ne gondoljanak rögtön másra, mint
kéne, csak apró homokszemcsék tonnáját fogja jobbra-balra fújni a szél.
A
tevék stílszerűen már bebújtak a korhadt, száraz, talán móló, talán nem, menedékébe.
Ilyen körülmények között a helyi szokásokat legjobban ismerő sivatagi járművek
szélsebesen követendő példák, ezért az ott tébláboló segédkezők serege bevágtat
a másik oldalra.
Jól
tették, mert a vihar elvonulása után még negyedórán át homokot bányásztak a
légutaikból, és úgy érezték magukat, mint egy-egy korhadt fa. Csak utána jutott
eszükbe, hogy azokért a bánatos arcú, loboncos itt születettekért – akik
történetesen más irányból bennszülöttek – érkeztek.
Kevés
erre a víz, ezért az irigylésre méltóan modell alkatú, karcsúnál karcsúbb
helyieket vízzel gondolták kisegíteni. Élelmet nem hoztak, arra nincs szükség,
mert ezek a kis okosok a homok alatt is megtalálják, amire szükségük van. De a
víz talán mégiscsak jól fog. Egy egész helikopterbelterületnyi óriástartállyal
érkeztek, mert nagyon szerették volna megmutatni, mi az igazi depigmentált
europid kiszáradtsággátló vágy. Rögtön kilencvenhatan érkeztek.
Na most,ezek a kis modellgyerekek, szerintük, mint mondottam, kolibri-adaggal is beérik. Ők nyakalták a púpostányér-ebédeket, nem is értették, miért bámulják őket. Mert nincsenek hozzászokva a vízhiányhoz, mint ezek a kis prücskök, napi öt-hat liter folyadékot magukba töltöttek.
Na most,ezek a kis modellgyerekek, szerintük, mint mondottam, kolibri-adaggal is beérik. Ők nyakalták a púpostányér-ebédeket, nem is értették, miért bámulják őket. Mert nincsenek hozzászokva a vízhiányhoz, mint ezek a kis prücskök, napi öt-hat liter folyadékot magukba töltöttek.
–
Jocó, te érted, miért ilyen alacsony itt az átlagéletkor? Mióta itt vagyunk,
már sokkal többen pusztultak el, mint otthon egy év alatt, pedig teljes félpohár
vizet kap mindenki, még a rövidlátó, szemüveges tevék is… Lehet, hogy a tevék
fejadagját gyűszűnyire kellene csökkenteni, azt hallottam, azok szinte nem is
isznak.
–
Én hegedülni fogok nekik este, a zene megnyugtató, kimozdítja őket ebből a
búskomorságból, majd abbahagyják a földön fekvést és a hangtalan nyöszörgést
is.
–
Kezdhetnék már a showt! Némelyikük combja olyan vastag, mint a csuklóm. Ezek
szuper ruhavállfa-bemutatók lehetnének, s remélem, lesznek is a mi tiszteletünkre,
mert hálátlanokkal nem foglalkozunk.
Odébb
kellene vinni a sátrat úgy egy kilométerre, de akkor eltájolódunk. Az
eligazodási pont ez a megkövült dűnecsoport, illetve a móló, amiről majdnem
fejest ugrottam a homokba.
–
Szerintem meg is kellene próbálni, mert térdig belesüppedek, néha feljebb.
Telt,
múlt az idő, a segítők meghíztak, s azon morfondíroztak, ki milyen módszerrel
szedi le magáról a szorgos munka eredményét, míg nem egy nap arra nem
eszméltek, hogy az utolsó kis nyögdécselő is kiszállt a showból…
–
Nem lesz bemutató.
–
Valamit nagyon rosszul csináltunk, Pántlika…
–
Igazad van, Gyomorgyönyör, nem itatni kellett volna őket, hanem az életre
nevelni és egy kis kultúrát beléjük injektálni.
Beszéd
közben megint befeketedett az ég alja, majd az egész láthatár, ugyanúgy, mint a
korábbi nagy homokvihar előtt. Úgy látszik, a tevéknek már nem volt idejük a
mólóféleség felé elvezetni őket, mert berohantak a sátrukba, ők utánuk, azzal a
teljes bizonyossággal, hogy a profik jobban tudják, mint ők. Csak ömlött,
ömlött, ömlött a szél kavarta súlyos homok. Zuhogott, mint nyári viharok
szakadó zivatara és húsz méter vastagságban lepte el őket.
Majd
kisütött a nap és láss csodát, a deszkaépítmény tényleg móló lehetett, mert a
szél kiseperte a valamikori medret. Betonszilárd, száraz repedéseiből előbb
nyirkosodni, majd fröcskölni, aztán ömleni kezdett a víz. A kis helybéliek
ájult csapata, a rájuk himbálózó hullámoktól feléledt, és bár aszottra
soványodtak az éhségtől, ha másban nem, egyben mégis némi igaza volt a nagy segíteni
akaró depigmentáltnak.
A
homoktól letisztult föld egyik hasadékában megtaláltak egy – ki tudja, mióta
ott élő, ráncos, a nevét sem tudom, milyen – sertéshez hasonló lényt.
Meglepődött szegény, mert addig soha senki nem zargatta.
A
soványak jól laktak, teleitták magukat, s mert szívós nehézségekhez szokott, s
azokat jól tűrő emberek voltak, átvészelték azt az időt, amíg benépesült a nagy
tó, s már sem szomjazni, sem éhezni nem kellett tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése