Kultúrainjektálás

A Bóvli-sivatag homokszürke egyszínűségében ténykednek. Jobbról rövidlátó tevék legelik a homok alól a vajon mit… Balról naptól kiszárított egykori oázis besatírozott helye dereng. Imitt-amott megkövült, csúcsos homokdűnék nyújtózkodnak az ég felé. Meghökkentő, de egy móló maradványait véljük felfedezni, talán több száz évvel korábban itt tó terpeszkedett? Esetleg tenger?

A filozofikus gondolat végére nem juthat el senki, mert a monotonitás teveszínéből hirtelen sűrű, fekete felleg ereszkedik alá, de nem eső lesz belőle, hanem sivatagi vihar. Na jó, jó, ne gondoljanak rögtön másra, mint kéne, csak apró homokszemcsék tonnáját fogja jobbra-balra fújni a szél.

A tevék stílszerűen már bebújtak a korhadt, száraz, talán móló, talán nem, menedékébe. Ilyen körülmények között a helyi szokásokat legjobban ismerő sivatagi járművek szélsebesen követendő példák, ezért az ott tébláboló segédkezők serege bevágtat a másik oldalra.

Jól tették, mert a vihar elvonulása után még negyedórán át homokot bányásztak a légutaikból, és úgy érezték magukat, mint egy-egy korhadt fa. Csak utána jutott eszükbe, hogy azokért a bánatos arcú, loboncos itt születettekért –  akik történetesen más irányból bennszülöttek – érkeztek.

Kevés erre a víz, ezért az irigylésre méltóan modell alkatú, karcsúnál karcsúbb helyieket vízzel gondolták kisegíteni. Élelmet nem hoztak, arra nincs szükség, mert ezek a kis okosok a homok alatt is megtalálják, amire szükségük van. De a víz talán mégiscsak jól fog. Egy egész helikopterbelterületnyi óriástartállyal érkeztek, mert nagyon szerették volna megmutatni, mi az igazi depigmentált europid kiszáradtsággátló vágy. Rögtön kilencvenhatan érkeztek.
Na most,ezek a kis modellgyerekek, szerintük, mint mondottam, kolibri-adaggal is beérik. Ők nyakalták a púpostányér-ebédeket, nem is értették, miért bámulják őket. Mert nincsenek hozzászokva a vízhiányhoz, mint ezek a kis prücskök, napi öt-hat liter folyadékot magukba töltöttek.

– Jocó, te érted, miért ilyen alacsony itt az átlagéletkor? Mióta itt vagyunk, már sokkal többen pusztultak el, mint otthon egy év alatt, pedig teljes félpohár vizet kap mindenki, még a rövidlátó, szemüveges tevék is… Lehet, hogy a tevék fejadagját gyűszűnyire kellene csökkenteni, azt hallottam, azok szinte nem is isznak.

– Én hegedülni fogok nekik este, a zene megnyugtató, kimozdítja őket ebből a búskomorságból, majd abbahagyják a földön fekvést és a hangtalan nyöszörgést is.

– Kezdhetnék már a showt! Némelyikük combja olyan vastag, mint a csuklóm. Ezek szuper ruhavállfa-bemutatók lehetnének, s remélem, lesznek is a mi tiszteletünkre, mert hálátlanokkal nem foglalkozunk.

Odébb kellene vinni a sátrat úgy egy kilométerre, de akkor eltájolódunk. Az eligazodási pont ez a megkövült dűnecsoport, illetve a móló, amiről majdnem fejest ugrottam a homokba.

– Szerintem meg is kellene próbálni, mert térdig belesüppedek, néha feljebb.

Telt, múlt az idő, a segítők meghíztak, s azon morfondíroztak, ki milyen módszerrel szedi le magáról a szorgos munka eredményét, míg nem egy nap arra nem eszméltek, hogy az utolsó kis nyögdécselő is kiszállt a showból…

– Nem lesz bemutató.

– Valamit nagyon rosszul csináltunk, Pántlika…

– Igazad van, Gyomorgyönyör, nem itatni kellett volna őket, hanem az életre nevelni és egy kis kultúrát beléjük injektálni.

Beszéd közben megint befeketedett az ég alja, majd az egész láthatár, ugyanúgy, mint a korábbi nagy homokvihar előtt. Úgy látszik, a tevéknek már nem volt idejük a mólóféleség felé elvezetni őket, mert berohantak a sátrukba, ők utánuk, azzal a teljes bizonyossággal, hogy a profik jobban tudják, mint ők. Csak ömlött, ömlött, ömlött a szél kavarta súlyos homok. Zuhogott, mint nyári viharok szakadó zivatara és húsz méter vastagságban lepte el őket.

Majd kisütött a nap és láss csodát, a deszkaépítmény tényleg móló lehetett, mert a szél kiseperte a valamikori medret. Betonszilárd, száraz repedéseiből előbb nyirkosodni, majd fröcskölni, aztán ömleni kezdett a víz. A kis helybéliek ájult csapata, a rájuk himbálózó hullámoktól feléledt, és bár aszottra soványodtak az éhségtől, ha másban nem, egyben mégis némi igaza volt a nagy segíteni akaró depigmentáltnak.

A homoktól letisztult föld egyik hasadékában megtaláltak egy – ki tudja, mióta ott élő, ráncos, a nevét sem tudom, milyen – sertéshez hasonló lényt. Meglepődött szegény, mert addig soha senki nem zargatta.

A soványak jól laktak, teleitták magukat, s mert szívós nehézségekhez szokott, s azokat jól tűrő emberek voltak, átvészelték azt az időt, amíg benépesült a nagy tó, s már sem szomjazni, sem éhezni nem kellett tovább.