Az
ürge egyfolytában tizenhét órát loholt a vonat mellett. Szerencséjére, gyakran
megállt, néha órákig vesztegelt egy-egy állomáson, így a lemaradásait be tudta
hozni. Mire odaért, újra elindult, ezért az ő futama folyamatosra sikeredett.
Egy
adott helyszínen, bár még folytatódtak a sínek, az egész szerelvény elkezdett
leürülni. Előbb az emberek szálltak le, majd minden más. Ürge éppen akkor ért
oda, mikor kamionokra cihelődve folytatták útjukat, ezért kénytelen volt tovább
rohanni. Ez sokkal nehezebb volt, mert a sínek biztosan mutatták az utat, a
keréknyomok pedig eléggé követhetetlenek. Reggelre beérte őket, épp amikor azok
kikászálódtak sátraikból, és újra teherautókra pakolva folytatták már
követhetetlen útjukat.
Ürge
szédült. A szünetekkel együtt már több, mint két napja futott, s eközben
legalább egy keveset pihennie is kellett volna, meg aludni, illetve az alvás
luxusa mellé valami, irdatlan adag, kiadós jó gabonaféle jól jött volna,
illetve saját a súlyának kétszeres vízadag.
Szerencséjére
félórányi újrafutás után az egész konvoj belehajtott egy aprócska folyóba, így
át kellett úsznia. Ugyan nem volt jó úszó, de hogy bele ne fulladjon,
rengeteget ivott, abban a reményben, hogy kiapasztja a medret. Nem sikerült, de
legalább élő állapotban került partra.
Úgy
látszik, ez az élő állat is átesett a holtponton, mert már jólesett a futás.
Egy tölgyes erdő között azon kezdett el gondolkodni, mi a csészeborogató
lepényhal sárga füléért rohan egyáltalán? Átfutott rajta a rettenetes gondolat,
hogy otthagyta az otthonát, mondhatni a hazáját, és ha ezek nem mennek vissza,
akkor sosem jut haza. De ha visszamennek, meddig tart ez az egész nagy rohanás?
Háromfelé
ágazott a völgynél a konvoj, háromfelé szakadt. Meg-megálltak a járművek, mindenfelé
birkákat legeltettek. Tavasz volt. Jegenye, juhar, tölgy, bükk zöldellt, és
nyolc-tíz rókát is felfedezett. Már nem félt, a legsunyibb róka sem tud úgy
futni, hogy őt elérje. Összkomfortos lakóépületeikből éppen kifelé vándoroltak
a juhok. Nem egészen értette, mit csinál velük az a két ember, de közelebbről
látta, hogy tej gyűlik a sajtárba.
Elég
homályossá vált minden, lehet, nem is látott semmit, de az orra még a régi
volt. Arrafelé talán nem is laknak ürgék, már negyedik napja tart az útján, s egy
testvérével sem találkozott. Szerencséje volt, a juhászok sem számítottak rá,
ezért észre sem vették, amint megfürdik egy kisebb tejesedényben, és kiissza az
egészet. Majd átfut a dombon, és örömmel veszi tudomásul a tetőn, hogy
mindenfelé ellát. Igaz, elsősorban a puccos birkalakokra, de megvannak azok is,
akiket soha nem fogja megérteni, miért követett.
Érdekes,
amíg az esztena belterületén garázdálkodott, semmi gond nem támadt, ám
hirtelenjében egy kisborjú-méretű kutya letámadta. Futott, futott, ahogy a lába
bírta, az üldöző már jóval territóriumának határain túl hagyta csak abba a
fölösleges kergetést. Igaz, akkor már bekeveredett egy másik, hasonlóan nagydarab
fehér eb területére, és két teljes napon át vágtatott tovább, nagyjából körbe-körbe,
tehát nem távolodott túlságosan el a követettektől.
Azon
az éjszakán avarba zavarta magát. Éppen elhelyezkedett, de az első horkantás
ürgeváltozata után valami hatalmas villanás és durranás zavarta meg a dombtetőt
bevilágítva. Megijedt, nekiszaladt a déli, patakon túli rétnek, ami a szemközti
tetőre vezetett, ám mégoly finom érzékei sem közölték vele, hogy az egy mocsár.
Nagyon
nehéz volt az út, de feljutott. Azok ott, éppen összerakták a sátrat és
felpakoltak, mint már megszokta, és a karaván indult tovább. Tehát futhatott
végig egy nyergen, aztán egy dombtetőn, majd fel a hegynek, s végül egy meredek
völgyben felismerni vélte a visszavezető utat. Igen, arra az állomásra
vezetett, ahol elhagyták a vonatot.
Most
teherautók a tárgyak maguktól, vagy másként visszakerültek, majd az emberek is.
Épp beérte a szerelvényt, amire az elindult. Futhatott ismét, már tudta, alig
tizenhét óra – esetleg húsz, mert ez kiszámíthatatlan – és otthon lesz. Egy
hétig nem aludt, nem evett, nem ivott, csak vágtatott, ami nagyon egészséges. A
tejet kifelejtette, és persze néhány nagyobbacska zöld bogyót…
Zümmögtek
a távíróoszlopok huzalai, a végén úgy érezte, táncol az egész. Egy nagyon nagy
bulit tartott magának. Akkor majdnem belepusztult, ám vén ürgefejjel nem
hajlandó másképpen emlékezni, és a sok kicsi ürgének már azt is kitalálta,
miért tette meg ezt a teljesen értelmetlennek látszó utat. Világot kell látni,
tanulni kell, egyébként ott, saját mezején, néhány tíz-, esetleg százméteres
biztonsági körzetben, bután, betokozódottan éli le az életét. Nem lát a
világból és az azon túliból sem semmit.
Este
körbeülnek, ő mesél, és amint egy ember közeledik, gyorsan bevágtatnak a
ürgelyukba. Tényleg, vajon végigfutotta azt a távot? Nem számít, a lényeg, hogy
egészen jól mesél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése