Nem ősség, csak öség

Az anyag öröktől valóságát ép elméjű halandor nem kérdőjelezheti meg. Ezt onnan is tudjuk, mert a nagy, mindenkortól egybegyűlt anya-anyaggolyóbis-konglomerátum – ami a rengeteg, később egymással inkompatibilissá vált elem egymás keblére sűrűsödését jelentette – meséli, amint egyszer csak a besűrűsödés csúcselágazásánál, az egyik, köbmilliméterben 8700 megatonnányi – mondhatnám a nevét is, de minek – anyagösszetevő felkiált:

– Gyerekek, szét kell robbannunk, mert itt a központi ténfergés kalamajkájában – ne kérdezzétek, hogy mi az a kala és főleg a majkát ne – bevillant egy bizonyos Solymár István, aki egészen másképp fogja használni a nevét, és majd megálmodik minket. Tegyük félre a tréfát, mert viccelni, viccelni muszáj. Durranjunk!

Még egy kicsit méláztak, egymásba kapaszkodottan andalogtak a nagy mindentől függetlenségben, aztán, mint szétpattant szappanbuborék, úgy tódult ki belőlük a sok, egymást elviselni képtelen képelem.

Mégis, miért voltak ők öröktől fogva? Ilyen ostobaságot is csak egy mélyre csúszott intelligencia kérdezhet, a negatív tartományból. Azért, mert ez a válasz! Tetszik érteni? Bővebben, felvilágosítottuk magunkat, s aki az anyagi nyögvenyelést bármihez, illetve bárkihez kapcsolni bátorkodik, az nem egyszerűen botorkodó, hanem szinte emberiség ellenes.
Miféle szélső szélesség kérdezhet olyat, hogy honnan van az anyag? Van, volt és lesz. Nem ebben a sorrendben, hanem úgy, mint Lenin elvtárs. Elnézést, már senkinek nem az elvtársa, de ok okozati összefüggés, meg mindenféle egyéb száznyolcvan fokos eltájolások, görbületek, saroknyikorgások és egyebek… Hát ezért.

Tény, hogy nem lehetett az anyag lény, bár egében és egészében a végtelen bezsugorodott. Tudvalevő, hogy a minket is alkotó szétrobbant, úgynevezett matéria nem lehetett végtelen, egyébként hol robbant volna szét? Az más kérdés, hogy a csököny nevű részecske, csak sokkal később alakult ki, ezért nem ősség, csak öség.

Az energia, meg az anyag tulajdonképpen ugyanaz, ezért nyilvánvalóan energiából származik. Be kellene vonni még az E = mc²-et is, bár lehet, hogy az egyenlet alkotója sikítana egy férfiasat.

A halmazállapot változás halmozza a problémákat, bár az atomisták annak idején valami nagyot alakítottak. Tény, hogy alaposan elszúrták, mert azt a bonthatatlant még majdnem olyan sokáig lehet bontogatni, mint egy kisebb csillagrendszert. Hogy jön ez ide? Hagyjuk!

Tulajdonképpen az energia lehetne a nagy válaszadó, viszont akkor fel kell vetnünk azt, hogy honnan a sajtosbejgliből pottyant elő az energia.

Az a tudom is én, hány megatonnányi vagy még több besűrűsödmény, amelyik közzétette a szétrobbanás szükségességét, most zokog, mert elkeseredésében gyökértelennek érzi magát. Emígyen folyamatos energiavesztésbe pazarolja magát, tehát újra ősrobbannia kellene?

Teljesen el van szegény tájolódva, és ebben a még nevet sem kapottban, ott abban a még szét nem esett, nem is létezett nagy véges élettelenben gyengül. Megnyugszik, és a sosem volt elemecske újra elalszik, kihunyt belőle a később ráruházott energia. Még utolsó, sosem volt gondolataival azon töpreng, hogy mi az az anyag, és egyáltalán micsoda ő? Majd kedvez a nihilistáknak, és eltűnik… vagy nem, mert kezdetben nem ő volt ott, és nem is volt egyáltalán. Már elvékonyodott hangocskán – ami természetesen szintén honnan volna annak, akinek léte sincs – sikoltott: „Honnan tudhatom, hogy én egy nem valaki vagyok?” Szétesése után Valaki, aki a kezdetben, meg a kezdetek előtt és öröktől fogva volt, úgy döntött, legyen anyag, vagy nevezzék az emberek, aminek akarják. Ez a döntés kifordította sarkából a semmit, és valamit hozott létre belőle.