A betyárját

A betyárját, olyan a feje, mint egy korhadt fa. Szebb időket is megjárt már. Ezüstbe kunkorodó arcszőrzete, amin szalonnacseppek megszámlálhatatlan apró nyoma üldögél, olyanná teszi, akár egy bányász, pedig csak a puszta porát itta magába a bőre a verítékben fürödve.

Rég esett arrafelé, a zuhanyozás így elmaradt egy ideje. Puha rönk vánkosa néhány lépésnyire helyezkedik ruhatartójától, ami egy vasvillára emlékeztető, alacsony törzsű, szétágazott fa.
Még jó, hogy patak is csordogál arrafelé, igaz, inkább csermelyszerű. Ivásra tökéletes, egyébként az eső százszor jobb zuhany. 

Nyúlpecsenyét eszeget, hurokkal fogta, de nem haraggal, aztán egy „V” alakban elágazó korhadék közé furakodva leül, és megtámaszkodik, mint a legkényelmesebb fotelben. Hátrahajtott deres feje színben összemosódik a környezetével. Haja olyan, mint a moha, arcának cserzett vonásait sem lehet megkülönböztetni a fáradtságot örökre kipihenő fa kérgétől.
El-elszundikál. Kiábrándult, fehér rókákról álmodik, vagy édesanyja náddal fedett kunyhójáról, mert háznak azt alig lehetett nevezni. Télen a hó, nyáron a nap fényesítette, és a zsuppfedél.
Már arra sem emlékszik, hogy nád volt, vagy szalma. Hasonlított dús, összekócolt frizurájára. Elnevette magát.

– Hát én vagyok az a fedél, a végén kiderül, hogy anyám házának teteje lettem. No, a sávos barázdájú kikericsek a pulimra vigyorognak. Úgy néz rájuk, mintha sosem látott volna még ilyet. Persze, hogy nem látott, nem tehette. Alig egy éves még, és már többet tud, mint egy tapasztalt huszonéves betyár. Én vén fejjel madártojáson meg ilyenen éldegélek. Láttam az uraknak a zsebóráját, némelyiket el is szedtem tőlük, beállítottam magamnak egy fészekbe két mutatót. Az idő mindig ugyanannyi, így azt sem tudom, öregedtem-e, vagy nem… Ha valakit nagyon érdekelne, a pontos címem, négyágú villafa, „V”-korhadék, ahol engem, vén korhadékot is meg lehet találni.

Most ne meséljenek többet rólam, mert ismét csöpög a szalonnazsír, és gyönyörűen egybeolvad verítékemmel.