Bent van a király, éljen a király!

– Bent van a király, éljen a király! – skandálta a tömeg.

Villogtak a vakuk és a riporterek egymást félrelökve próbáltak elsőnek a nagyúr közelébe jutni. Az egyik kevésbé informált elgondolkodott. Miféle kiabálás ez? Eddig a filmekben és az irodalomban is, a még létező monarchiákban is azt hallotta: „Meghalt a király, éljen a király!”.

Otthagyta a koronás főt, és elkezdett kérdezősködni az emberek között. Egyik-másik eleinte viccelt, de végül csak megnyíltak.

– Emberek, miért „bent van a király, éljen a király”-t harsognak? Valami mauzóleumot építettek az előzőnek?

Kitört a nevetés.

– Nagy jó uram, nálunk új szokás jött be.

– Szólítson havernek, ha lehet!

– Én könnyen tanulok, és ha az úr így akarja, akkor ide figyelj, kishaver! Az van, hogy kilenc királlyal ezelőtt elkezdődött egy érdekes játék. Akkor nagyon jól szórakoztam, és féltem is, de már mérgesít ez az egész. Tudniillik, versenytársa korrupciós vádakkal tömlöcbe vettette meghatározatlan időre, mert királyéknál ezt így szokás. Először azt hittem, ez valami vicc, ugyanis a felség azt csinál a pénzünkkel, amit akar. Nem? Hát az új úr elmagyarázta, hogy nem ám. Ő is lenyomta a maga négyéves királyságát, de nálunk feltörő rivalgással köteles a nép újra, meg újra megerősíteni a koronát nagyjaink fején. Ez meg is történt az adott pillanatban, de egy másik konkurens hitelesített hangerőmérővel jelezte, sőt bizonyította, hogy 0,0001 decibellel halkabban kiáltottunk a kelleténél. Megijedtünk, azt hittük, mindannyiunkat közrefognak és ott helyben, egymás után átadnak a rögtönítélő végrehajtónak. 

Nem így történt, ezt a precedenst – a politikában hallottam ezt a szót, de jól megjegyeztem – létrehozó újítót, egy kőbunkerrel arrébb bezárták az általa becsukatott mellé. Azt mesélték, hogy előbb verték a cellák vasajtaját, majd megtanultak morzézni. Nem tudom, hogyan lehet azt segédeszközök és egyebek nélkül, autodidakta módon elsajátítani, de ezeknek sikerült. Most éppen ott szervezkednek, hogy valahogy vissza kellene csinálni az eredeti „ne csukjuk be egymást”. Na, kérem, azóta ez a talán tizedik – vagy nem is tudom már a számozást – király, aki trónra lép. Nagyon megjavult az életünk, mindegyik azt szeretné, hogy harsányan repítsük levegőbe az „éljen a királyt”. Igaz, közben létrejött egy uralkodótól független döntőbíró szervezet, tagjai már nem fogadják el a decibeles méréseket, saját fülük, akaratuk és szeszélyük szerint határozzák meg, ki marad, és ki megy. Szaporodnak a cellák, és nem fogja elhinni, ez az egyre hálátlanabb szakma nem taszítja a törtetőket. Úgy látszik, rengeteg ambiciózus ember él közöttünk, nagyon sokan szeretnének király lenni. Már el is döntötték, kiket fognak börtönbe zárni. Ezek ilyen mély, földalatti pincelyukbörtönök, ahol a cellákban mozdulni is alig lehet, olyan picik. Valahogy, valamiért egyikük sem aggódik azon, hogy valaki saját celláját is megépítette. Hét király óta, tulajdonképpen automatikusan az egész udvarnépet lecsukják. Már négy új börtönt hoztak létre azóta. Ha fegyverrel kényszerítenének, sem mennék még ételkóstolónak sem, de hiszi vagy nem, csak úgy tülekednek, az amúgy szokásjog alapján biztosan rács mögé vezető állások megszerzésére. Mindannyian azt hiszik, ők a kivételek, és majd az összes versenytársat félországnyi börtönbe zárják, és uralkodhatnak önmagukban, vagy önmagukon.

A riporter megköszönte a kedves segítséget, majd megtudakolta a legelső börtön helyét, elsétált oda, és a szögesdrótoktól tisztes távolságra sátrat vert.

Úgy gondolta, hogy ő akkor akcióba lép mielőtt újra „bent van a király, éljen a király”-t kiáltanak, és a köztes állapotot, a bevonulást vagy bevonulásukat örökíti meg és küldi az éterbe, esetleg egy kisebb riporttal egybekötve.