Barázda

Cseppen és csurran, belefullad az erdőbe, fehérbe, deresedőbe. Nyomot hagy, port mos végig, ránc-sáncba gurul alá, s az állhegyen, csúcson egy szomorú hintéssel KO-t kap. Lepottyan. Már el is párolgott. Számolhatsz, amennyit akarsz, sosem megy vissza a redők nyúzott lankái közé, s ugyanaz a csepp a borosta rostáján sem hajlandó alácsurranni.

Nem sarokból indult, gyér vízforrásból. Két-három követő, hasonlón cserzett ösvényen elbotorkált alágurulva, és a forrás talán nyolc-tíz évre kiapadt. Már csak halványan emlékszik, mikor buggyant ki utoljára. Olyan ez, mint egy sivatag, a mélyben rengeteg a víz. Tán az is befele sír, és kevésbé könnyekkel… Azt mondják, a könnyezés sokkal könnyebb, de nem megy az rendelésre.

Könnytelen kénytelenségbe, ha az ember egy hanyag arcdörzsölést művel, hagyja, hadd fájjon belül, úgysem tartozik az a nagyérdeműre. Mély lélegzet után, mint aki ésszel töltekezik, egy hunyorgással kacsintást mímel, s a borotválkozást hagyja még néhány napig. Sosem gondolta volna, hogy ilyen hasznos fedezék lehet az arc tarlója, mintha szégyellnivalója lett volna… Pedig nem.