Cseppen
és csurran, belefullad az erdőbe, fehérbe, deresedőbe. Nyomot hagy, port mos
végig, ránc-sáncba gurul alá, s az állhegyen, csúcson egy szomorú hintéssel
KO-t kap. Lepottyan. Már el is párolgott. Számolhatsz, amennyit akarsz, sosem
megy vissza a redők nyúzott lankái közé, s ugyanaz a csepp a borosta rostáján
sem hajlandó alácsurranni.
Nem
sarokból indult, gyér vízforrásból. Két-három követő, hasonlón cserzett
ösvényen elbotorkált alágurulva, és a forrás talán nyolc-tíz évre kiapadt. Már
csak halványan emlékszik, mikor buggyant ki utoljára. Olyan ez, mint egy
sivatag, a mélyben rengeteg a víz. Tán az is befele sír, és kevésbé könnyekkel…
Azt mondják, a könnyezés sokkal könnyebb, de nem megy az rendelésre.
Könnytelen
kénytelenségbe, ha az ember egy hanyag arcdörzsölést művel, hagyja, hadd fájjon
belül, úgysem tartozik az a nagyérdeműre. Mély lélegzet után, mint aki ésszel
töltekezik, egy hunyorgással kacsintást mímel, s a borotválkozást hagyja még
néhány napig. Sosem gondolta volna, hogy ilyen hasznos fedezék lehet az arc
tarlója, mintha szégyellnivalója lett volna… Pedig nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése