A sokoldalú szekrény

Pirkadt. A nagy fehér kutyák úgy hallgattak, mint a távoli hegytető még el nem olvadt hósapkája. Ion és Florin a deszkafélékkel bekerített, rögtönzött gyűjtő előtt fejt. A hevenyészett tákolmány látszólag egyedüli szerepe az volt, hogy Florin a beterelt birkákat a hiányos kutyaólra emlékeztető, ágakkal és fóliával fedett, szűk fejőkijárathoz hajtsa, ahol a másik – a hátsó lábakat elkapva – hüvelykujjának bütykével, szélsebesen fejte egymás után őket. Szép élet a csobán-élet, csak egy kicsit hűvös.

A legnagyobb kosnál is nagyobb kutyák embert érzékeltek a völgyben. Orrlyukuk hatalmasra tágult, szemeik szinte forogtak. Előbb morogtak, majd, miután az oda nem illő elkezdett közeledni, már-már bestiális ugatásba kezdtek, és parancsszó kiadása nélkül rohantak rá. Az illető, olyan katonaféle odakeveredett gyerek, "karácsonyfadíszekkel" magán, csak belül torpanhatott meg, amúgy valamiféle parancsot teljesített. Józan esze a százszoros meghátrálást diktálta, mert ilyen kutyákat ő még nem látott. Különben is, a két koránkelő majd csak rájuk szól, hiszen hajnali háromnegyed négyet ütött a képzeletbeli óra.

Ion és Florin rá sem hederítettek. Egyik a birkákat tuszkolta a tákolmány kijárata felé, a másik egy csuporral – amint az megtelt – átnyúlt a hézagos deszkasor fölött, és belöttyintette a tejtermést egy kannába. Az állatok azonmód nekiálltak legelni, hiszen reggel volt, világos.

Közben a két kutya kötelességszerűen rohant felfelé, és a közeledő egyre jobban elbizonytalanodott, már kiabálni sem mert, pedig dolga lett volna ott. A géppisztolyát a hátizsákja tetejére rakta, mert elöl is magára kellett aggatnia valamit, sőt a derékszíja körkörös védelmet nyújtott a tisztességes lefekvés ellen, mert a tölténytártok, bajonett, gyalogsági ásó mellé csajkával, kulaccsal és még néhány aprósággal díszítette.

Úgy látszik a fegyverhez jutást elég alaposan tanítják az egyenruhás körökben, mert mikor a kutyák úgy tíz méterre kerültek, egy villanás alatt rakta csőre a bajonettet, töltött, célzott. Milyen érdekes, a két fejőember, akik addig meg sem látták, egyként kezdtek a kiabálásba. A kutyákat kellett előbb megállítani, de hogy a jövevény le ne lője őket, nagyjából szinkronban harsogták.

– Mitica, Pocu, ül!!!

– Le ne lője őket, le ne lője őket, le ne lője őket!!!

Ezt a kérést könnyűszerrel tudta teljesíteni, mert a fegyver mutogatását az utolsó ösztönös, megoldásnak érezte, nem volt ugyanis tölténye… A két kutya, ha nem is „ült” a felszólításra, de abban a pillanatban megállt. Bár úgy néztek ki, mint egy-egy vadállat, amelyek menten apró darabokra szedik, de tapodtat sem mozdultak. Florin odakiáltott.

– Mitica, Pocu, jer ide!

Határozatlanul, ímmel-ámmal, kicsit szabotálva, de elkezdték a parancsot végrehajtani. Nem rohantak, csak a morgást folytatva hátráltak, majd lassan megfordulva sétáltak valamivel odébb. A katonaformájú integetett. A csobánok már látták, hogy nem csak formájában az, hanem tényleg. Valamit kiáltott. Viszonylag nehezen jutott a kutyákon túlra, ahová nem is nagyon vágyott, hogy elmondhassa jövetele okát.

Fényképen látott már birkahodályokat, de ez a tákolmány alulmúlta a képzeletét. Gyors felfogású kölyökként rájött, hogy valószínűleg fűfogytával összepakolnak és továbbmennek. De vajon mivel szállítják a holmit? Valószínűleg mindent úgy hagynak, ahogy van, aztán az új helyen ágakból másik karámot és fejőhelyet csinálnak.

„Ezek bizonyos értelemben igényes emberek lehetnek, mert szekrényben tartják a ruháikat…”

Igen, tényleg egy szekrényhez hasonló, vastag, tömör deszkákból ácsolt, szurokkal szigetelt alkotmány álldogált a tisztás szélén, közvetlenül, a minden birkavédelmet szolgáló bekerített rész mögött.

Ott, a hegyekben, az ilyen gyönyörű szép, májusi reggelt gyakran havas este követi. Úgy látszik, a gyapjú épp elég védelem, tetőre nincs szükség. A nyírások valószínűleg nyárközépen történnek, amikor legrosszabb esetben, egy zivatar mossa tisztára bőrüket.

A katona elmondta, miért jött, aztán ment tovább, dolga volt a szemközti domboldal kijelölt tölgye alatt. Onnan tovább figyelte, mit csinálnak a fejőemberek munka végeztével.

A hajnal korán van, ilyenkor ott minden felébred. Mások, a ragadozók talán elalszanak, mindenképpen kicsit nyugodtabb élet kezdődik. Az éjszakákon a kisebb állatok alvását állandó rémálmok gyötrik, folyton arra ébrednek, hogy valami meg akarja őket enni, s persze a szerencsések folytathatják éber, figyelő szundikálásukat.

Nappal is ott van a sas, ami nagyon szereti a nyulat, egeret, pockot, de legalább valamivel jobbak az előrejelzések. 
A juhászok napja látszólag semmittevéssel, többszöri szalonnafogyasztással, s valamilyen birkapaprikásszerű ebéd előállításával telt. Majd este, a néha csendes, máskor bevadult kutyák, akiknek az első vakkantására a birkák meg sem próbáltak nem reagálni, visszamorogták őket az akolhoz, ahol megismétlődött a reggeli ceremónia a degeszre tömött, kerekded birkákkal.

A katona még maradt, maradnia kellett, azt nézte, ezek képesek lesznek a szabadban éjszakázni? Végül is megtehetik, rá is ezt rótták… Ám a fejés és az ebédhez hasonló birkatokány elfogyasztása után, valahonnan megjelent egy nő. Életkorából és a viselkedésből úgy tűnt, hogy Ion felesége, Florin anyja lehet. „Tehát itt egy család birkászkodik!”
Bár két teli kosarat rakott le, csak később derült ki, hogy napközben mit csinált az asszony. A katona a messzelátójába nézett, mert jól felszerelték, csak éppen lőszert nem kapott... Az egyik szederrel, a másik gombával volt teli.

A nő is vacsorázott, fogta a csanakokat*, és még a sötét beállta előtt elmosta őket a lentebb folyó patakban, visszaakasztott mindent ugyanannak a fának az ágára, és lefeküdtek. Nem találják ki, hová! A szekrény funkciója ekkor világosodott meg. Felnyithatós ajtajú volt, mert a zsanér felül helyezkedett el, és egymás fölötti, szalmával tömött polcokra feküdtek. Legalul Florin, középen az anya, akit minden bizonnyal Floricának hívtak, felül Ion.

Az óra nyolcat mutatott – ami ott késő este –, a katona hátradőlt, irigyelte a biztonságos, belülről lakattal zárt szekrénykunyhót és azt a mérhetetlen szabadságot, amiben ezek az emberek élnek.

Csak legalább a borjú nagyságú kutyákat cserélnék pulikra. Azok is ugatnak ugyan, de talán mégsem olyan félelmetesek…

* edényeket