– Kis Rica, de huncutul nézel
rám!
– Te is, Kuko, és az összes többi
itt mellettünk a sorokban vagy sávokban! Már fel sem tudom mérni, hol… Kérlek,
ne nyisd olyan nagyra a szád, mert egészen a manduládig látok.
– Mi bajod az én horpadt
mandulámmal?
– Megijeszt. Kukoricaként, Jancsi
vagy?
– Nem, mind a ketten kukoricák
vagyunk. Te Rica, én Kuko.
– Egészen elijedek a mezőn
vágtató borzalmas manduládtól.
– Mesecsobbanás! Szemüveget rakok
az ijedtségtől, elvágtatott a mandulám!
– Igen, nézz oda, sajtot zabál.
Hát ilyen nincs, na, futás kapjuk el!
– Probléma kerekedett, nyúlfülem
lett. Mind a két oldalon kettő! Azt hiszem, gátolni fog a futásban, a fejem is
egészen összement. Így a hosszú nyakamon, amit egyesek szárnak neveznek,
helyezkedik el. Hihetetlen, de belegyökereztem a földbe…
– Azt a kecmerit neki! Sonkás
keserűt ittam tegnap délután egy behajtani tilos tábla előtt, és azóta nekem is
megszűnt minden egyebem. A fejem megvan, de nagyon helytelenül. Nem a helyén,
hanem egy hosszú, hosszú, de nem széles nyakon.
– Láttad azt a dühös pálinkaivót?
– Rengeteg alkoholista van közöttünk, az a
gond, hogy előre gyártott darabokban álldogálnak, nem úgy, mint mi, önzetlen
önkéntességgel.
– Most hagyjuk ezt az egészet
abba, drága intim barátom! Mikor is voltunk utoljára orvosnál?
– A nagy mezőmaraton előtt,
sportorvosin. Mindenkinek kötelező!
– Részt vettünk rajta?
– Igen, talán attól soványodtunk
és gyökereződtünk be…
– Nem emlékszel az orvosi
eredményekre? Azt mondták, ha jót akarunk magunknak, ne kukoricázzunk, mert
megnő a dohányzásgátlónk.
– És ettől vagyunk most egy darab
nyak?
– Kisanyám, tudod, mit találtam,
a fejemen sok kis szem van!
– Agyasok lettünk, meg kell
tanulni!
– Akinek nyúltaggyal ennyi szeme
van a fején, annak nem kell semmit megtanulni!
– Már emlékszem, ezt mondta az
orvos. Meg is ijedtem, mind a kettőnknek nyúltagyat állapított meg…
– Csutakolhatja a csutkáját.
Szatyorozunk?
– Szatyorozunk? Á, dehogy, csak
szátyárkodunk egy kicsit. Megvolt a nagy trancsír?
– Nem tudtam, hogy ír volt. Mondd,
kedves intim barátom, onnan a második sorból, emlékszel még legelső kérdésemre?
– Már hogyne emlékeznék, azt
kérdezted, hogy az útjelzőtáblák mindig ugyanoda vezetnek-e.
– És te mit válaszoltál?
– Vidám vasárnapot!
– Jaj, ne!
– Jó burkolást? Szabad a gazda!
– Na, azért! Az örömhírek mindig
jól jönnek, rendkívül elkeserített a lecsukás akár elméleti lehetősége is. A
rabgazdáról beszélek. Most a nyúltagy fejen kívüli szemsokszorozódására emelném
pohara.
– De mitől nyúl az én agyam?
– A két jobbra-balra nőtt
fültől!
– Mennyit beszéltünk, és milyen jól
átandalodtuk az éjszakát. Kukorékoljunk. Rica, szólj a többieknek is!
A kukoricatábla Kuko-rékolásba
kezdett, és lemorzsolta önmagát az előre odakészített kosarakba, ugyanis a
lusta gazda előző este berúgatta őket. Agyafúrtan olyan szert adott be, melynek
egyenes következménye az előbbi párbeszéd és az önbetakarítás, csuházással és kosárba
hántással.
Kérem tisztelettel a nagyérdemű
zárkózott felburkolását! Elhangzik a következő végszó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése