Marhára fiatalon

Hülyék voltunk! A pontos idézet, „nem voltunk teljesen normálisak”, megállja a helyét. Szerintem költözzünk vissza. A környezet jelentős változásokon esett át, de mindenkinek jót tesz egy kis környezetváltozás. Nem?

– Nézd csak! Minden lefagyott, még a portás, az a barna öltönyös pisztolyos kisöreg –valószínűleg fiatalabb, mint mi most – is ott bóbiskol tákolt asztalán. A bemenő alagút járókelői – mindig akad egy-kettő – sem mozdulnak. Áll a gyár, megnémult, lefagyott Csipkerózsika!

– Hoppá Sanyi! Huszonéves vagy, majd megnézzük magunkat a mosdóban… Bár, ha nem haragszol, oda inkább ne menjünk, mert még mindig olyan, egészen másmilyen. Úgy látom, mintha én is ötvennél, negyvennél, vagy harmincnál, tán huszonötnél is kevesebb volnék. Lajos fogpiszkálás közben dermedt gépe mellé, és a mozdulatlan Andris fütyülésbe kezdett. Nagyot nyújtózkodik, tehát áramszünet van. Kell az, ugye? Úgy látom, éjszakai műszak lehet… Öcséd valamerre indul háttal a gépnek, azt hiszem, alvóhelyet keres. Géza az öreg Halásszal beszélget, talán a tengerről. Az igen, figyeld, a kontúros olvas vagy mi… Ilyen nincs, hiszen az én vagyok! Vajon lehet ebben a megváltozott belvilágban fényképezni? Akkor most lefotóznám magamat! Szerintem keressünk egy jó szundihelyet. Talán felmászhatnánk oda, a nem normálisak helyére… Megsúgom, sosem szerettem, mert állandóan le-fel mászkáltak, illetve a szolgálatos mester dobszólót rendezett hajnali fél öt táján. Hát kell az embernek ez a stressz? Úgy nézem, a létra sokkal meredekebb, mint amire emlékeztem és a teraszka – amit, azt hiszem, a kapcsolószekrények miatt készítettek csupán – rendkívül keskeny. A végén rongyok és ékszíjak éktelenkednek, de tél lévén, jobb lábbal a korlátra dobbant az ember, ballal a kapcsolószekrényre, amiben 380 Volt áramlik, aztán egy fellendüléssel elkapja a melegvizes-csövek hegesztett tokját, húzódzkodással már fent is van. Visszafelé ugyanígy.

– Valóban észbontó, de tény, hogy soha nem történt baleset, pedig volt ám kövér gyerek is közöttünk. Na, nem te, sőt még én sem.

– Én kihagynám ezt a szökdécselős mutatványt, erről a számról már leszoktam, nincs elegendő rutinom. Na, bumm, bevallom, túl jól átlátom már a veszélyt.

– Menjünk az ablakrészlegre, ahol bevándorlunk az egérnél nagyobbra nőtt rágcsálók világába. Nézd csak, ott fut egy! Dermedtem, mint mindenki más. Talán el kéne kapni, futni sem kell utána… Végiggondoltam, ott vannak patkányok, ahol van mit enni, egy gyárban pedig rengeteg a vasreszelék. Ezek olyan kövérek, szerintem teleeszik magukat. Tehát a lakhelyüket felderítve, a legegyszerűbb elektromágneses szerkezettel össze lehetne őket szedni, majd kilőni a világűrbe. Az a baj, hogy errefelé még a kilövést nem lehet megoldani.

– Akkor sem lehetett megoldani, most sem… Bár minek? Válasszuk ketté ezt az időben meghatározhatatlant, hiszen még az a kopasz mester is ott szédeleg álló helyzetben a gépek között. Megmondom őszintén, nem volt túlságosan nagy szám, mikor az emberen ide-odafutkostak a bentlakók. Ott a munkapad belsejében – mert ott sötét volt, ugye –, ha nem mozgott, csapdosott az ember, sosem bántottak. Ezek tényleg félnek az embertől…

– Csak zavartalanul futkostak ide-oda.

– Nézd csak, milyen jól látszik a detalonáló eszterga? Legjobban ott szerettem éjjeli menedékhelyet csinálni magamnak. Sosem gondolták volna, hogy olyan arcátlanul közel szundikálok. Az egyik oldalon egy lemezből hegesztett fal, a másikon maga az eszterga, a gépek közötti út felől a szerszámos szekrény tett láthatatlanná.

– Milyen fiatalok vagyunk… Végül is, hatvanöt éves koráig az ember marhára fiatal, a következő hatvanötben egy picit kevésbé, és a negyedik-ötödik hatvanötös terv vége felé elkezd korosodni, de nem kórosan. Nem kell megijedni! Különben meg minek foglalkozunk annyit az idővel, nem?

– De.

– Milyen jó egyetértésben vagyunk. Látom, éppen focimeccsről jössz.

– Nem.

– Bocsánat, már emlékszem. Úgy hat hónapig csontdudorod volt, valaki spiccel akkorát rúgott a sípcsontodba, hogy a másé kettéroppant volna. Te egy zsömlényi daganattal, nyugodt gondtalanságban végigélted, amíg magától el nem kezdett lohadni,  aztán tenyeredet dörzsölve fogadtad el a szintén mosdónak nevezett, fúj, de micsoda melletti részleg egyedüli marógépének uralását. Nem jött ki a lépés, előtted egy félkezű ember azért nem kapott szinte semmi munkát, mert a főnök figyelembe vette, hogy egy kézzel nem túl egyszerű és balesetmentes a marás tevékenysége. Bizony, rád szakadt a munka, amúgy verítékgerjesztő, nulla pihenőperces váltásokkal.

– Erre már nem emlékszem, mert valahová másfelé irányított a kötelesség, de te igen.

– Na, melyiket válasszuk, a nem teljesen normalitásból?

– Szerintem menjünk haza.

– Nézd csak! A mester köddé vált, aztán Géza, az öreg Halász tengerestől, öcséd, a másik Lajos, sőt Andris is. Csak kapkodom a fejem mindenfelé. Egymás után piff, paff, puff tűnnek el az emberek. Bepókhálósodott, ez már nem az a csarnok!

– Menjünk már haza! Majd holnap a jelenléti ívben igazoljuk magunkat.

– Úgy látom, önkiszolgálóvá vált a gyár. Ballagjunk kifelé, a portás még mindig ugyanaz a kis vakarcs, állandóan fáradt öregúr. Jól látható, hogy a parkoló mind a két oldalon tele van Daciákkal. Most, amint kilépünk, a Daciák mind szétpukkannak. Nem hangosan, csak úgy hirtelen eltűnő tűnődésnélküliséggel, de nem kerül a helyükbe semmi… Visszanézek, a portásfülke egy kicsit megcsinosodott, nagydarab, stramm pacák ül, és őrzi a kongó épületegyüttest. Sanyi, baj van! Nézz rám! Hány éves vagyok?

– Rossz hírem van, pajtás, nem huszonéves, az biztos…

– Te sem, de a magad ledolgozott negyvenhárom évére, van még hat munkaéved. Te mondtad eddig, marhára fiatal vagy, én meg átvettem.

– Biza, nem vagyunk hajlandók megöregedni.