Kilencen voltak...

A menekülők egy igen hosszú kajak segítségével eveztek felfelé a folyón. Kilencen voltak. Azon a szakaszon árral szemben tilos volt menekülni, ezért, ha el akarták érni a forrást, kénytelenek voltak cselhez folyamodni.

A forrás holléte rövid tanakodás után kitisztult, mert a folyók általában nem a tengerekből erednek. Tehát, föl-föl, akár egy jól dobdosott kő!

Valamikor, nagyon régen, jó sok évtizeddel korábban, hárman közülük a kajak-kenu sport jelesei voltak, tehát hamar betanították a társaságot. Először nem értették, miért lőnek rájuk minden irányból, de a kilencediknek, aki a kormányos szerepét töltötte be – természetesen váltással, mert egyetlen lazsálót sem lehetett, csak úgy a fedélzeten tartani –, leesett a tantusz. Majdnem kilyukasztotta a vájt vízi jármű fenekét. Bár nem volt túl mély a folyó, de anélkül nem tudták volna felküzdeni magukat a kívánt, lövésmentes helyszínre. Mindig a legfáradtabb dőlt a kormányosi székbe.

– Gyerekek, itt nemcsak árral szemben tilos menekülni, de ember hajtotta járművel is! Tehát az éj leple alatt – jól tudom, hogy már harmadik hete nem aludtatok –, hajókülsőt fonunk vesszőkből. A tetején elhelyezünk egy könnyű rönköt, amiről a fent sétáló kapitány éppen ne zuhanjon az értelemszerűen belülre került gályásokra.

A vaksötét oldalágon, szapora kapkodással fonták meg a látszathajó külsőt. Érdekes, addigra már mindenre képesek voltak, pedig bár folyadékuk volt, a táplálkozásról majdnem teljesen leszoktak. Ha az úszó fűrészporos marmaládé-ballasztok nem ütik el  őket, akkor sosem ettek volna.

Valamelyikük, a legnagyobb és legmélyebb hangú, kénytelen lett átvállalni a motor szerepét. Gyomorból, hangszálrekesztő durrogást kellett folyamatosan létrehoznia ahhoz, hogy egy hanyag tisztelgéssel, a fegyverek csövét más irányba kunkorítsák.

 És elkezdődött a vakrepülés, helyesebben vakevezés. Belsőburrogó képes lett volna a habok közé vetni magát, saját kiáramló hangja után, hogy valamit visszaszerezzen belőle. Egy fejjel burrogni is nagyon nehéz, nem hogy annyi időn keresztül evezni… Pedig teljes volt az egyenlőség, koedukáltan húzták vakon az evezőket, muszáj volt éjjel is haladni. Ha belegondolunk, árral szemben ez nem egyszerű feladat. Talán gyanút kelthettek volna, ha egy rekedtre burrogott motorú hajóval kikötnek valahol.

Közben, hogy, hogy nem, ismét fűrészporos és marmaládés hordók úsztak velük szembe, amelyeket behalásztak, és már meg is volt a visszamenőleges étlenség hatásának vétlenné tevése.
Ám egy alkalommal nem figyeltek eléggé, és nekirohantak volna a parton meredő sziklafalnak. A váltós kapitány ide-oda mászkált, fület vakarva tisztelgett a röpködő golyóknak. Maguk és kilövőjük is, elszégyellve magukat, pirulva csapták le füleiket, „bocsi, bocsi” rakétajelzések közepette.

Majdnem beszippantotta őket a mészkőfal. Talán érdekesebb lett volna utazni egyet a Föld középpontja felé, de mindannyiukban felmerült a lehetőség, hogy a visszaútra még ingyenesen sem fog kijárni a jegy. Akkor a kapitány beszólt a motornak:

– Kikapcs! Hátramenet, de csak balról, majd előremenet, de csak jobbról!

És újra a folyó közepén voltak. Unalmassá vált a lőtlenség is, egy idő után nagyon elkeskenyedett a folyó. Már hosszabb ideje sejtettek valamit, de csak a fennsík kellős közepén szálltak ki, az alulról horzsoló köveken. Áteveztek a forráson… Már olyanok voltak, mint Frédi és Béni, bár jó későn vették észre, hogy vájt hajójuk alja kilyukadt, de tapicskolással pucoltak odébb, egészen addig, míg a szikkadt, kövecses talaj okozta sérülések ki nem világosították a menekülési vágytól kialakult fejszűkületeket.

Zsuzsanna aszketikusra gebedt, megdeltásodott válla fölül, sörényszerű haját lengetve kiáltotta világgá:

– Füleim, nyitódjatok, túl vagyunk a forráson!

A kapitány leszólt:

– Emberek, dobjuk szét a málhát, evezőket elhajítani, innentől ki-ki a maga ura. Nem vagyok kapitány, ez sem volt a Titanic, de akik sem a tengert, sem a forrást nem képesek észrevenni, azoknak fel is út, le is út.

Ekkor történt meg a nagy lekopás. Kilencen, kilenc irányba indultak, ebből egy szerencsefi nekifutott a forrásnak, kiitta, belefeküdt és elaludt. Vödör nagyságú, csepp kis bugyborékoló volt a folyó eredete. Cseres beleült, hanyatt dobta magát. Á, egyáltalán nem akarattal, nála ekkor tetőzött a kimerültség barométere. De baromian ám! A nemalvás, nemevés, folyamatos evezés kicsinálta. Ha nem horkol túl sokáig, nem történik semmi, ám így a földben rekedt a víz és az előbb patak, majd folyó, cserepesre kiszáradt. Nem is hinnénk el, hogy egy ilyen meder milyen hamar válik porzó szikkatagsággá.

Egy masszívabb tankolás után, a kopogó meder alján végigvágtatva futott le az óceánig. Mire odaért, éppen utolérte egy kevés víz. Mögötte a golyók még röpködtek, már-már euforikusan sikítozva, futás közben jobbra-balra integetett boldogan, csókokat is dobott a rálövöldöző kötelességteljesítőkre. De ő, kilencből egy, elmondhatja, hogy köze volt a forráshoz és a tengerhez is.

Megmenekülni tudni kell, ki így, ki úgy. Egyesek a forráson túl, mások a tengerbe, de általában forrástól óceánig tart a nagy buli. A tenger nem iható, majdnem ez az egyetlen különbség.