Nóóóó-ta!

       

– Sorakozó!

Már nem is üvöltötte, legalábbis nem tűnt annak, inkább egy hergelt tehénbőgés benyomását keltette az őrmester. Több mint három osztályt járt ki, igaz, a negyediket nem tudta befejezni, ezért akut allergiás rohamokat kapott az értelmiségiektől.

Még az első időkben apróbb, meg nem beszélt gyászmegemlékezések vonultak emberszívtől emberszívig „igazságosztásai után”, de amikor a költőt – ki tudja, hányadmagával –, még munkaképesen lepuffantotta, már megedződtek. Pedig aki a saját sírját meg tudja ásni, egy nap pihentetéssel, talán egyébre is képes lett volna…

Ez a sorakozó váratlanul jött, rendes körülmények között éppen hízókúrás foglalkozáson vettek részt. A vezényszó hallatára egyesek még benyelték a – sűrűt alig tartalmazó –csajkatölteléket, bár sokaknak az erőtlenségtől kilottyant az is a kezéből.

– Csákányokat vállra! Csak vidáman, emberek! Micsoda szedett-vedett társaság! Mondja, fiam, maga hány éves?

– Hatvannégy, jelentem!

– És mindig csokornyakkendőt visel?

– Alázatosan jelentem, nem, csak amikor a szemetet viszem ki…

– No fene! Magát akkor hozták a megérdemelt telephelyére, amikor éppen lezavarta az asszonya szeméttel?

 – Alázatosan jelentem, igen. A szemétláda elé!

A kerekek  lassan forogtak a fejében, az őrmester nehezen értett a képek nyelvén. Az egész vidám menetoszlop vette az adást, bár sosem mondták ki, mert az életben maradás annál sokkal fontosabb volt. A szemétláda név, mégis egyértelműen tapadt a tehénbőgőshez.

A Labodafülűnek becézett matematikus-csákányforgató fekve maradt. Hátradőlt egy vakondtúrásnak, mert még a költőtől tudta, hogy egészséges a hegyi levegőn dolgozni. Mit is írhattak volna, ha bármilyen kapcsolattartást akarnak, azzal a kevés otthon maradottal, akik mégis tartották bennük a lelket.

Labodafülű nem válaszolt, nem hallotta a dobhártyát döngető, kongató hangokat, csak az összevissza folyó, mindenféle színű festéket látta, amiről nem tudta eldönteni, honnan folyik szét, és miféle vászonra. Labodafülűnek nagy nehezen jutott le a sok kavargás a tudatáig, majd, még mindig támaszkodva, kényelmes fotelébe süppedt, a vakondtúrás gyenge hátoldalán. Egy pillanatra azt gondolta, nem reagál, nem viszi magával ezt az ostoba nevet, egy olyan ostoba alaktól, aki a négyes szorzótáblánál sikoltva jelezte, hogy betelt tanulási kapacitása.

Amaz, meg tudta volna fojtani őt. Milyen lehet egy matematikus, egyáltalán milyen feje van az ilyennek – gondolta –, ember az, aki szereti a matematikát?

Persze, az őrmester szava üvöltve sem hallatszott, csak mintha közvetlen közelről súgott volna, de a professzor a második „vigyázz, Labodafülűnél” már emlékezett, hogy a parancsmegtagadásért golyós dicséret jár. Felállási kísérletbe kezdett, ám gyenge keze meghanyatlott, alágyűrődött, és hasra vágódott. Állát a puha bucka támasztotta, és csak nézte – közvetlen közelről –, amint zöldes barnává vált minden korábban csodás szín. A mester rossz színeket kevert, gondolta, de felülvizsgálta kritikus hozzáállását, mert szinte ez a zöldes barna is lobogott.

– Maga meg maga, állítsák fel! Csokornyakkendős, hozzám!

Lábra állították, a feje lógott.

– Keverjen le neki egy ébresztőt, különben örökre itt marasztalom.

Csokornyakkendős, épp el akarta kiáltani magát, hogy „értettem”, ám valamiért nem jött ki a száján más, csak az:

– Alázatosan jelentem, nem!

– Mit mondott? – hörögte nyöszörögve. – Megeszlek, te segédtetű!

Csokornyakkendős megigazította rongyait, szép egyenesen nézett a pisztolycsőre, aztán, valahogy ottmaradt örökre. Labodafülű is kapott egy kitüntető dörrenést, miután Szemétláda visszazavarta az alakzatba a két kifogásos fogóját.

– Nóóóó-ta!

Mert elvárható volt a rendkívüli vidámság, hiszen negyven kilométerrel odébb hegyomlás történt, és a parancsnokság úgy döntött, egyszerűbb alagutat fúrni a – nem is egészen – sziklafalba, mint a rengeteg beomlott izét elszállítani. Így bizonyosan néhány napig mellőzik az alvás luxusadományát. Enni és inni csak módjával fognak, nehogy elszálljon velük a labodafülűség, aztán majd csak lesz valahogy. Aki túléli, mehet a következő alagúthoz…

Többen is voltak persze, nemcsak a Szemétláda. Valahogy mégis ő volt a hangulatmeghatározó, primitíven egyszerű őrmesteriségében. Majd belehalt az erőltetett menetbe, miközben a menetoszlop csendben zümmögte a „Százados úr, sej-haj”-t, Őrmester úr, sej-haj átíratta. Ez kötelező volt…

A megérkezés után hasra zuhant, és hat órán keresztül horkolt. Ők, a csákányforgatók – még a lapáthoz is értettek –, ambulánsan és sebesen, sebesre sebezték tenyereiket.

Egy váratlan, ki nem számított, senki által szándékosan nem küldött csomag rövidítette hat órára Szemétláda álmát, és nyújtotta örökösre. Mert onnan fentről, a véletlen küldött neki is egy személyre szóló kitüntetést, nagyobbacskát, sziklából készültet. Valaki átvette a helyét, hasonlóan csimbókos buzgalommal, de talán egy vakondtúrásnyival visszafogottabban. Ezt az a három ember mesélte, a száznegyvenhétből, akik végül hazakerültek. Mert ilyen is volt! A statisztika hazudik ám! Nem igaz, sőt ostoba hazugság, hogy ne tért volna senki haza.