Tata vonatozik

Tisztelettel  ajánlom Székely Ervinnek!

A nagypapa nagy széltoló, állandóan azt mondja a nagyinak, meg nekünk – képzeljétek el, még nekem is, pedig én átlátok a Tiszán – hogy dolgozni megy, pedig a világon mindennél jobban szereti a vonatozást. Vasárnap felül, és péntek estig egyfolytában vonatozik. Azt mesélik, már belenyúlik a szombatba is… Már tudom ám a hét napjajit! Én még ezt sem hittem el teljesen, mert általában szombaton szoktam vele találkozni, mikor felébredek. Akkor, amikor egyszer anyuval kikísértük, és egyszer megvártuk az állomáson, kénytelen voltam tudomásul venni, hogy az egészben legalábbis ennyi igaz dolog van. Azt füllentik, hogy olyankorra nekem már régen aludnom kellene, pedig nem is! Ki nem állhatok aludni, de sajnos muszáj… Elég az hozzá, hogy sikerült elérnem, sőt kiharcolnom magamnak, hogy láthassam. A nagypapa tényleg péntek éjfél után – vagy az már egy szombat? – szállt le a vonatról. Emlékszem, ugyanarra indult, amerről érkezett, szóval  valami nagy körbeutat csinál. Én is szeretek vonatozni, sokkal jobban, mint a kocsiban ülni. Ott olyan pici hely van nyüzsgésre, de a vonaton jól lehetne rohangálni a folyosókon. Vajon, a nagypapám hogyan oldotta meg, hogy egyfolytában olyan sokat szabad neki vonatozni? De szeretnék cserélnék vele! Talán még a „Nagyfülű nyuszi” mesét is kihagynám egy alkalomra, bár nem mernék ilyet sem mondani, mert az borzasztó lenne… A Nagyfülű nyuszi nagy kedvelője vagyok, azt szeretem a legjobban, amikor tata olvassa. Látom rajta, hogy velem együtt érzi, milyen prima kis történet, mert mindig csillog a szeme. Szeretem, ha őt is az érdekli, ami engem. Általában szeretem a nagypapát, olyan jópofa! Csupa bajusz és szakáll, és tudjátok, amikor mosolyog, éppen olyan, mint egy nagy óvodás. De kár, hogy nem az… És de kár, hogy én nem vagyok annyi idős, mint ő… Mind a kettőnknek olyan kár… Na, ezen nem bírok tovább találgatni. Nem tudom elmagyarázni, miért lenne jó nagypapa-korúnak lenni, és miért volna jó neki, ha kisgyerek lehetne. De! Már eszembe jutott! Így is, úgy is egyidősek lennénk, és akkor együtt vonatozhatnánk! Nem?

A nagypapa közben tényleg jó hosszan vonatozott, úgy félnapon át. Vannak, akikben kevés a mersz, és naponta csak néhány tíz kilométert ingáznak, neki meg sem kottyan – talán hetes száznál is több –, oda-vissza másfél ezer. Naponta nem lehet ennyit ingázni, akkor tényleg úgy lenne, ahogy a kis unoka mondta, éjjel-nappal ide-oda utazna, leszállás nélkül. Ezért hetente egyszer oda-, hétvégén visszautazik.

Hátradől, végigsimítja tenyerét homlokán, aztán megbánja, mert rájön, hogy a gallérját igazítani egészen más mozdulattal kell. Jelentősen meghosszabbodott a homloka. Egyszerre dolgozik a kor és az intelligencia fejlenyomata. Persze, a nagypapák nem mindig aggastyánok. Emlékszem, egészen pici, unoka koromban, már a harmincéves ember is öregnek számított.
Előkotorja laptopját, és le is írja, amint a sercegő harsogók, a világhalkulás ügyéért szétordibálják a csendet.

Az unokája nem nagyon érti, miért ilyen furcsa telefonbeszélgetéseket bonyolít vele. Nem is vezetékes, nem is mobil, hanem – anyukája kedve szerint – hol az interneten, online hallgatják a nagypapát, hol meg a rádióból.

Érdekes, neki is van már facebook-profilja, látja is, aki online van, de a nagypapa valamilyen más online-ságból mondja, amit mond. Nem lehet neki válaszolni, pedig szeretne odakiabálni: „Tata, a mesét olvassad már! Tudod, amelyiket mind a ketten úgy szeretünk. Ez a furcsa zene nem olyan rossz, de a sok, ha jól tudom, politikai mit tudom én milyen szöveg mind a kettőnket untat, és tudd meg, nagypapa, hogy mindenki mást.”

Nem tudja odakiabálni, sőt amikor az otthoni hallgatóknak üzen, akkor sem. Pedig, ha valaki, akkor ő igazán otthoni hallgató!

Alhatna is, de az ilyen távú ingázás kemény embert feltételez. Végigdolgozza az oda-vissza utat. Örül, hogy nem repülővel villámlátogat, mert ugyan a negyven perc, a tizenkét órához képest tapintható előnyökkel bír, de minden nagyon magasan van, maga a jármű, és a felülési jogosultságot szavatoló jegy ára is.

Zötyögjünk, kérem! Nincs annál szebb, mint az éjszakában pislákoló, távoli fények, álmos állomások és, miután útja nagy részét nappal teszi, a munkaszüneti időben – mert engedélyez magának egy keveset –, az ablakon kikönyökölve, a vonatozás amolyan többszörös felhasználója. Túrázik is rajta, mert a folyókat, hegyeket, völgyeket, így egyszerre és ennyit, különben sosem lehet ilyen rövid idő alatt megtekinteni.

– Hú, de cserélnék a nagypapával – gondolja a kis unoka –, bár ezt mondtam már, asziszem, de azt nem értem meg, miért nem visz magával? De tényleg, na! Igaz, nem tudnék egy hétig nem aludni, de hát az ölében valahogy megoldanánk. Á, azért mégis jobb itthon, nem hiszem, hogy az anyut is el tudnánk vinni, meg akkor nem is lenne érdekes. Az anyu viszont nagyon hiányozna… Na, megdöntöttem a következtetést, nem tudom megoldani a helyzetet, muszáj vagyok tudomásul venni, hogy egyedül vonatozgat, egyedül hallgatja a sínek zakatolását, nekem maradnak a hétvégék. Azok viszont egytől sokig mind! Más azt mondaná, hogy kikövetelem, pedig nem! Az jár nekem! Miért? Hát a nagypapa szeret, nem? Dehogynem! Meg is mondtam neki, hogy nyugodjon bele, én nem akarok az ő főnöke lenni. Akkor már csak azt kellene megtudnom, hogyan oldja meg azt, hogy amikor itthon van, szabad szombaton – ezt tőle tudom, az online-ságban mondja, azon a furcsa telefonon –, néha saját magát is meghallgatja, pedig itthon van… Nem tudom, hogy csinálja… Egyszer biztosan megmagyarázza, sőt meg is tanítja, hogyan oldja meg azt, hogy vele együtt hallgatjuk, amint messziről üzen nekünk: „Kedves hallgatóink! A mikrofonnál Székely Ervin – a néni nevét mindig elfelejtem –, mai műsorunkban egy csomó mindent hallgathatnak.” Nem pont így mondja, de ez a lényege.