"Mű Imi"

Az állásinterjún célszerű igen magabiztosan viselkedni. Barátunk benyitott, köszönt, és elmondta, hogy ő a mocsárkeverő szakma legmagasabb tudományos fokozatával bír, s így reméli, hogy legalább egy latyaktó összerendezését rá merik bízni, hiszen családjával együtt konszenzusos döntéssel hagyta el Cserbóniát, és vált Csarbona ország legcsarbonabb állampolgárává. Mi több, hogy jobban menjen a dolguk, lemondtak cserbonságukról és már otthon is csarbonul beszéltek.

Úgy látszik, ez nem hatotta meg az íróasztal túlsó oldalán ülőt, mert rákérdezett:

– Mondja, szereti maga a „Mű Imi” együttest?

– Hogyne! Nem is tudtam, hogy ez itt alapvető fontosságú, de kicsit zavar, hogy egyszerre több helyen, naponta túl sokszor koncerteznek. Engem kimondottan bánt a hajnali és késő esti zene, persze a napközbeni sem olyan igazi carbon dallam, ami füleinket lázba hozná. El is felejtettem, honnan jöttem, az ottani zenére nem is emlékezhetem már…

– Szóval ilyen sunyi intolerancia lebeg magában? Idejön – ki tudja honnan –, veszi a bátorságot, és a „Mű Imi” zenekart csak úgy ukk-mukk-fukk leírja, pedig…

– Nem értem, uram, mi a pedig? Úgy tudom, a „Mű Imi”-ék is bevándorlók. Nem szeretem ezt a csúnya szót, ebben a másfél évben én teljesen asszimilálódtam, már meg sem szólalok cerbonul, de ezek a Műk, csak Imi nyelven koncerteznek, pedig drága hazánk, Csarbonia alapvetően elvárja minden nemzettársától, hogy ne sandítson vissza, semmiféle elődökre.

– Különben, mondja, uram, mit dolgozott Cserbóniában?

– Természetesen a szakmámban, mint mondottam, a legmagasabb tudományos fokozatot érdemeltem ki latyakkeverésből – így is mondják szakzsargonban –, de olyan rég voltam már otthon.

– Mit mondott?

– Nem emlékszem, kérem, az ország nevére sem – most csak úgy bederengett –, meg általában vannak olyan, úgynevezett rokonok, de gyökérnek, vagy  elődnek nem is merném nevezni őket. Fáj a szívem értük, és nem tudom megtenni velük, hogy ne látogassam meg legalább… néha-néha.

 – Milyen gyakran?

– Utoljára fél éve voltam, azelőtt, azt hiszem, két hónapja.

– Szóval maga intenzív és ellenőrizhetetlen kapcsolatot tart holmi, elfelejtettem, miféle országgal, néppel, miféle nyelvvel.

– Ne haragudjon, uram, én is. Már lassan két éve itt vagyok, nem várhatja el, hogy emlékezzem. Talán Citrom vagy Cetron, ja, igen Cserbónia. Most véletlenül beugrott, de már nem beszélem a nyelvet, és nagyon kell keresgélnem a térképen, ha meg akarnám találni.
Nem is értem, hogy jön ez ide…

– Maga megbízhatatlan, uram. Nem szereti a „Mű Imi” együttest, akik magánál régebben itt vannak, bár való igaz, hogy egymást közt nem beszélik a csarbon nyelvet, de nyilvános helyen, biztosan többszörösen leköröznék önt.

– Elnézést kérek, én úgy tudtam, hogy minden tisztességes csarbon köteles csak ezen a nyelven megszólalni, még legelrejtettebb gondolatainak sötét zugában is.

– Így van, előírja az alkotmányunk! Látja, milyen nevet adtak szegény főkotmányunknak, de nem kérdőjelezhetem meg a törvényalkotók illetékességét. Egy ilyen ember, aki a „Mű Imi” együttest nem szereti, csak azért, mert naponta sokszor, sok helyen egy időben, nagyközönség előtt koncertezik, a mi vállalatunk nem vállalhat. Az idegennyelvtudást viszont értékeljük, ezért hadd énekeljen minden „Mű Imi” olyan nyelven, amilyenen akarnak. A televíziós társaságok és minden más adók – a rádiókra gondolok természetesen –, úgyis kizárólag csarbon dallamokat eresztenek az éterbe. Maga intoleráns, megbízhatatlan, és ha nem akarja, hogy nagyon gyorsan, itt, mint az azonnali kivégzések, csináljak magáról egy olyan kartotékot, melynek eredményeképpen soha többé sehol nem veszik fel, tűnjön el a szemem elől!

Az érintett, már majd két éves csarbon, hirtelen karbonizálódott. Cserbóniában még nem így gondolták az integrálódást, azt hitték, ha az előre jól megtanult csarbon nyelven kívül meg sem szólalnak másképpen, és jól letagadják saját magukat, akkor a befogadás automatikus lesz. Hogy miért kell a „Mű Imi” együttes napi megszámlálhatatlan, országszerte egy időben tartott koncertjét kedvelni, ezt soha nem fogja megérteni. Hiszen aki a cserbonságról úgy lemond, hogy nem is emlékszik rá – persze gigantikus hazugsággal –, az anyanyelvét is berekeszti, még rekedt hangon sem hajlandó azt beszélni, miért pont a Mű Imiket ne tudná úgy szeretni, mint senki más. Ha előre informálták volna, hogy ez elvárás…

Örült, hogy nem kapott semmiféle bizonylatot „Mű Imi”-ellenességéről, így a következő állásinterjún már harsányan fogja őket kedvelni, sőt meg is tanul „Mű Imi”-nyelven, hadd lássák, mennyire annyi.