Huzalosan

  

Kevés embert engedett be haszontalan kütyükkel teli lakosztályába. Mindegyiket égig érő vasbizsergőnek érezte! A tizenhat, egyenként harminc-negyvenéves bakelitkorong-lejátszót, Sokol-rádiók tömegét, néhány Sanyo-t, öt, számára mindig érdekes orsós magnót; és hogy biztosan minden érdeklődési körét csiklandozó televíziós adást egyszerre nézhessen, öt ócskaság sorakozott egymásra, piramisgúlába rakodva.

Sokáig nem nyitott az új, mindenkit lebilincselő csoda felé, annyi szennyet hallott róla, hogy kényelemhez szokott énjét taszította még a neve is. Nem volt hajlandó megtanulni azt sem, melyik a bekapcsoló gomb. Ám egyszer, hogy, hogy nem – Tamási Áron, Ábel trilógiájának első részét kicsit átírva, Kábel a rengetegben címmel idéző szobájában – rátukmáltak egyet. Néhány napig a sarokban, lejárt, kidobni való vackok mögött tárolta, aztán abban a mozdulni is zsebkendőnyi hellyel szolgáló szobában, berakta a televíziók mellé. Az egész lakás Marci, az ő Mártája fennhatósága alatt volt. Kivételt ez a birodalomnyi, néhány négyzetméter jelentett. Már többször majdnem belebotlott a szobát pókhálószerűen behálózó kábelek valamelyikébe, de a nagy számok törvénye eleddig az igazak álmát aludta.

    Ez az új izé, amelyet túl hamar megszeretett az összes többi rovására, egymaga több vezetéket igényelt, mint a jó ideje csak dísznek tárolt, kiöregedett videók.

    Lelépett a pincébe, és néhány huzaldarabbal a kezében visszatérve csokrot kötött, vezetékcsokrot, olyat, amitől egy nő szíve sem dobban meg.

    Nem volt szabad egy gombostűt sem arrébb tenni, bár még nem volt kirendelt, megszokott állomáshelye, de a televíziókat, magnókat, és lemezlejátszókat is kiütötte az új, magának helyet követelő.

    Ekkor a másik oldalára fordult két horkantás közben a nagy számok törvénye is. Váratlanul felült, kinyújtózott, széttárta kezeit, éppen akkor, amikor ő – a kábelbarát – szokatlanul izgő-mozgóvá vált. Nem kapcsolgatott, nem is tekert, csavart, állítgatott, a forrasztást is félretette. Még egy csavarhúzó sem volt a kezében, csak lépett kifelé.

    Jobb lába beleakadt a hálózatról tápláló vezetékbe, és a tehetetlenségtől, hiszen megfogózni semmiben sem tudott, előre lépni sem, úgy negyvenötfokos szögben előredűlve, teljes testtel zuhanva nyolc-tíz lehetőséget végiggondolt. Ha a térdeire esik, vagy könyökeire, kampec, a lábszárcsontjait is féltette. Ez alatt a valahányad másodpercnyi idő alatt arra a keserves döntésre jutott, hogy így beakasztott lábbal, tehetetlenül, fogódzkodás nélkül, tényleg egyenesen kell zuhannia. Az egyedüli, amit feláldozhat, valamelyik csuklója, vagy mind a kettő, esetleg a kézfejei. Becsapódott.

Hevert, enyhén féloldalt, mint egy kirúgott lábú heverő. Jobb lába teljes hosszában csípőből fordult ki. A bal tenyere megmenekült, viszont ezt nem mondhatta el a jobbjáról. Marci ott termett, mint egy direkt termő, vagy a mesék jóságos segítő tüneménye. Körbetáncolta a lent nyögdécselőt.

– Kelj fel a kőről, megfázol!

– Azt hiszem, eltörött a kezem – morogta százszoros egykedvűséggel, közben forgott vele a lakás, elment az ereje. Olyan régen nem kért kimenőt, hogy most kiment belőle, sőt mikor fátyolos hangon szólítgatta, még büszke hetykeséggel visszaszisszentette neki:

– Később jövök, megjárom magam.

Eléggé sokkal később jött, mert szavatartó volt, és hogy, hogy nem, erre már a leghuzalosabbak sem emlékeznek, de kábelbarát egy székben találta magát, ahol eldöntötte, hogy a keze nem tört el, de ha mégis, majd ő helyreteszi. Látta a Tüskevárat, ahol Bánhidi Matula bácsi egy rántással rendezett egy ilyen ügyet, és emlékezett a tucatrambók sokaságára is, akik törött kezekkel, bordákkal picit sziszegve csépelték egymást. Ám hiába kérte Marcit, nem volt hajlandó a rézsút elfordult tenyérhez nyúlni, csak győzködte, hogy az éle több ujjnyival magasabban van, mint kellene. A koordináta-rendszer tengelyeihez képest minden irányba el van fordulva, lilul és dagad a csukló is.

Három órával később, amikor hiába várta, hogy a hüvelykujján kívül a többiek valamit elkezdjenek érezni, kötélnek állt.

    A Benton-doktorékféle, mára már begyűrűzött – csekély túlélést biztosító ambulanciák – kora még váratott néhány évet, s bár az ilyen helyeket éjjel is tolongás jellemzi, egy őszülő, ránézésre osztályvezető főorvos, valószínűleg tudományos fokozatokkal, néhány tapintás után recsegő ásítással, de némi barátságos hangbeütésekkel jelezte:

– Mind a két párhuzamos csont kettétörött, itt szemben csinálnak egy röntgent. Pillanat, átszólok.

Egy nagydarab ember helyettesítette a kábelt, s pár másodperc múlva szólt:

     – A röntgen készen áll.

     „Gurulnak a dolgok, szeretem az ilyet. Most helyre teszik, az nem lesz kellemes, de egy gumi fáslival biztosan megúszom” – gondolta.

    A röntgenkép laikusnak is sokatmondóbb volt a kelleténél. Egymás mellett, mint két vaskosabb hurkapálca formájú ropi láthatóan kettétörött a két csont. Az ízület V-alakban megnyílt. Az orvos már intézkedett is, talán aludni akart.

     Egy ilyen szokatlanul forgalommentes késő estén, a terem nyílászáró nélküli átjárója felé intett, és valami mosolyfélével bátorítva morrantotta:

     – Amott a gipszelő.

     Kidobó embernek látszott. Átmenetileg a magas fém kezelő-vizsgáló asztalon, amit hártyányi valami fedett, elbizonytalanodott, aztán kábeleire gondolt, és az új szerzeményre, ami egyre jobban bőre alá mászott. Nyugodtan elkezdte bámulni a plafont.

     „Rondán hull a vakolat. Ha ez a hentesmester formájú teszi helyre a kezemet, valamelyest zavarni fog, de hazafelé már nem is emlékszem majd rá.”

     Pillanatok alatt előkerült egy jóval fiatalabb orvos. Köszönés nélkül, biccentés után beadott egy injekciót a törött részbe, amitől elmúltak a fájdalmak.

     „Mehetek haza” – gondolta. Kászálódott volna, de a doki kiábrándította.

– Most helyretesszük a csontokat, ízületet. Mit mondjak, húzós dolog lesz, de meg kell csinálni.

    – Persze, kérem – mondta olyan nyugalommal, ami sokkal hétköznapibb dolgokban sem jellemző rá.

     Egy pillanat alatt könyöktől hurokban volt a keze. A méretes gipszelő előbb ujjainál fogva, majd miután azokat használhatatlanná tette, tenyércsontjait is szétropogtatva tépte egyenesre a kifordult kezet. Az orvos pedig rakosgatott türelmesen, hozzáértően, és csak az ötödik szünet után jött rá, hogy azt kell mondani, „nem fáj már”.  Pedig megfogadta, sziszegni sem fog, nem bírta, nyögött. Az sem volt világos, miért kellene azt mondania, hogy „nem fáj már”, ha egyszer egy helyi érzéstelenítéses foghúzást, vagy egy kisebb műtétet is érez az ember.

     – Már nem fáj – suttogta diadalittas hangon.

     Bal keze lelógott, a feje is és az egész teste is. Ha nem tartja könyökből kezét a hurok, a kőre zuhant volna, ahol sokkal ripityásabb munkaözönt zúdított volna a fehér köpenyesekre. Mikor kész volt, a nagydarab helyrerántotta a kezelő-vizsgáló asztal közepére és ráförmedt, amúgy barátságosan:

     – Kész, fel lehet ülni, most már gipszelünk!

     Ez nem ment olyan egyszerűen, sőt igen összetett feladatnak bizonyult, de a gipszelés valóban virtuóz gyorsasággal, művészi iramban történt.

     – Na, kérem, hat hét múlva vesszük le a gipszet, két hétig az ujjait sem mozdítja. Holnapután kontrollröntgen. Világos?

     – Igen, doktor urak.

     A doktor urak várakozó tekintettel nézték, aztán kiábrándulttal, amint a nagydarab kigurítja. Úgy látszik, ez a gurítás ilyen esetben járulékos szolgáltatás a kórházból.

     Hazafelé is, az éjfél körüli városon át száguldás közben, hátradőlve bogarászta a kocsibelsőt, ami nem emlékeztetett a másfél évtizeddel korábban szokványtulajdon Daciara. Kényelmes, már-már túlságosan szétdizájnolt belsejű alkotmány volt. Nem krákogott, fogaskerekek sem recsegtek, a motor alapzaját is alig lehetett hallani.

     – Megérkeztem, drágám! – kiáltott a lépcsőn felfutva, berontott a lakásba frissen szerzett, hős-igazolványával. A gipsz már megkötött, el is zsibbadt a felkötött keze, és némasági fogadalom nélkül, a hat hetes mozgáskényszert végigkocogta. Felkötötte másik kezét is, és szimmetrikus felső végtagokkal – igaz, az egyiket agyonnyomorítottan – futott, mint Forrest Gump, alig lehetett a végén megállítani. Csak akkor bődült bele a visszhangzó lakás belsejébe.

     – Miért kellett kidobni az összes kábelesemet? Tudod jól, hogy ebben a szobában takarítani nem szabad, a nemes por hiányában teljesen nemtelen lett. Most bal kezemet kiakasztom, jobb kezemről pedig saját kezűleg, metszőollóval szedem le a gipszet és bekábelezem a szobát, különben csokortalan marad. A veszélyt, csetlés-botlást elkerülöm, ahogy kígyó sem botlik lábatlanul saját farkába. Csokrokat, bukétákat kötözök, és azokat még jobban összeerősítem. A pincéből felhozok minden szükségeset, mert számoltam orvtámadásodra, ám a mai naptól kezdve mindent csak díszletnek használok. Villogjanak, búgjanak, de ez a bátor masina, amelyik képes volt hasra fektetni – ne nézz olyan szemrehányóan, tudom, hogy beletört a kezem –, lesz a legeslegjobb barátom.

     Márta nem örült, aztán átfazonírozva későn reagáló gondolatait, kezeit összedörzsölve mégiscsak győzelemként élte meg az egészet. Egy kütyü használata kevesebb, mint több tucaté, és mindig a végeredmény számít. A takarítási jogot is előbb-utóbb, bár nem ilyen drága áron, de kiharcolja magának.