Kötelességteljesítés közben

Oldalra dőlt ősrégi építmény, kávája korhadt, a két gerenda is. Bár párhuzamosan, de félrebillenve álldogálnak az idő terhe alatt megrogyva. Pihennek. Még tartják a hengert, és rajta a régi láncot. Hajdan kétkarú volt, mostanra egyiket elveszítve, féloldalt tekerős, mélységtől óvó, vizet adó.

Korosztályából már mind kiszolgálták magukat, elapadt vizük, beomlottak, átadták a stafétabotot egy odébb ásottnak. Manapság fúródnak, de ez az agg hősként állja a rászabott kötelesség súlyát.

A kevés használattól már nem olyan kristálytiszta vize, mint kamaszkorában, de fittyet hány minden vízvezetéknek, nem foglalkozik a tervekkel sem. A teliség mindenekelőtt! Valamikor, valaki kemény munkával azért ásta, hogy vizet adjon. És az elapadt vizű, mégoly dölyfös társait is túlélve, keményen álldogál a huszonöt méter mélység fölött, hogy amíg magától szét nem mállik, vagy be nem omlasztják erővel, tegye a dolgát. Ami a legszebb, ő nem filozofálgat ilyen magaslatokban önmagáról, nincsenek önértékelési gondjai. A gőg legcsendesebb szellője sem fútta oldalba.

Csak a majd százévnyi felhőkből zuhogó, szórvány esőáradat, amit kútnak kötelessége kibírni, ahogy a hőt és a téli fagyot, meg minden más váratlan változást, mert nem a veszélyektől jajgatás, hanem sokkal fontosabb feladata van, így oldalra nyekeredetten is.

Vihar sem kellene! Ha ráfújnék is, szétesne tán, de még korhadékát átjárja a kötelességtudat, és az, hogy értelme van létének, nem lehet felborítani.