Gyékényszéken

Visszagondolva üldögél gyékényszékén, mert valahol, talán éppen ott, azt remélte, szépet él majd szépen, csomagolatlan zavarnélküliségben.

Megnyűtt, szétfeslett a szék gyékénye, meginogtak benne a remények, de nem haltak ki, csak átértékelődtek, mint egy meg nem feszített íj módjára meghajolt gerenda, ami még tartja a tetőt. A vétkek vétke lenne a keserűség urának bedugni egy nagy marék hizlalót, mert a gerincet fizikailag meg lehet hajlítani, akár el is törni, de az a belső tartásnak nevezett, ami a kitartással egy tőről fakad, életre ítéltetett. Ellenkező esetben a málló vakolat és az állagtalan semmi is több, mint az, aki  ilyen helyzetben törölközőt dob be.

Ott, azon a gyékényszéken, amit görcsös ujjak faragtak, és hozzáfonták ülőkéjét, ha jól emlékszik, nem arra tett fogadalmat, hogy az első esőcsatornában lecsorgat minden kitartást, becsületet, reményt, hanem lelki szemei előtt tárgytalanul tág lehetőségeket álmodott magának.

A gyermek másként lát még, de romlatlansággal. Optimizmusa is töretlen, ám ha a határok nemlétét el is kellett vetnie, azokat nem satupofákként magára szorulónak álmodta.  Lélekben táguló igaz belsővel, amint a repedezett falba állított nagy zöld gerenda, becsülettel szánta beérni szépségre lágyított lélekkel.

Acélos akarattal ötvözve vonta be az igaz szeretet húrjával, hogy ne valljon szégyent azelőtt a még majdnem új gyékényszéken üldögélő kisgyermek előtt, aki nem ismert sem rossz világot, sem legyőzhetetlent. Ha korlátokba fogódzva is, de mindig megjárta a kitűzött utat, a tükörből nem szégyenkezve nézett vissza önmagára.

Neki tartozik most elszámolással, hogy ne kelljen restellnie magát. Néha hátrapillantva, mindig előre néz, és újratanulja, mi is a fontos. Amit nem kilóra, méterre mérnek. Ára sincs, megvásárolhatatlan, de korlátlanul elérhető, ha összefog saját, hajdan ott üldögélt önmagával, és nem szab gátat érzelmeinek.