Takaró

Hányszor és hány embert ejtett már gondolkodóba egy hétköznapi fa, ami mellett általában odafigyelés nélkül elmegyünk! De tégy egy próbát este, mikor a tücskök is fellélegeznek a nappali meleg átmeneti lehűlésétől, és csoportos szerenádot zengnek.

Vedd a fáradtságot, ülj le, és nézd a Hold-megvilágította sejlő tüneményt, ahogy levelek ezrének körvonala dereng a látszólag keszekusza ágrengetegben, de tekinteted egy teljes egységet lát. Alig jut eszedbe, hogy törzs, vastag ágak is vannak, a gyökér teljesen feledésbe merül. Csak a koronát nézed és a fölötted szétterülő, gondosan ápoló csillagos eget, aminél biztonságosabb takarója fának nem lehet.

Még éjjel sem, amikor a fényevést szén-dioxid-kibocsátásra váltja.

Millió csillaggal borított sátor, a felhők is valahová elmenekültek. Bár éjszaka van, de kristálytisztán érzed, hogy nyomuk sincs a tikkasztó éjben, amikor a folyók vize melegebb, mint nappal, és esztétikusabban világító lámpások sehol sincsenek.

A nagy, lapostányérnyi „főnök” csak képzeli, hogy ő az úr, mert a legtöbbjénél – csipetke alig pislákolóknál is – milliószor kisebb. Talán néha tudatosul benne, ezért váltogatja havonta négyszer alakját. De a fa, ez a tökéletes csillaghordozó bölcsen olvad bele a makrokozmosz földi másába. Végesen, nem végtelenül, tárolja magán az éjszaka szintén csillagoknak látszó, megszámlálható levelet, és bölcsen takarózik a végtelennek nevezett végessel.