Szupertolmács

Taksonyiék idő előtt felfigyeltek Ibolyka nyelvérzékére. Alig múlt egyesztendős a kicsi, de nála ártatlanabb képű nyelvnyújtogatót el sem lehetett képzelni. Olyan volt, mint egy kalitkába zárt csiga-nyúl keverék. Fején masnijainak antennáival, a két muszmogó kapafoga helyett, pirosló nyelvét nyújtogatta. A család nem gátolta őt fejlődésében, ezért, hogy magától bontakozhasson ki, a tizenötödik életévéig semmit nem kényszerítettek rá. Később már lehetetlen volt persze, de ki mint vet, úgy arat. Ibolyka addigra tökéletesen megtanulta a nemtanulást, ha diplomázhatott volna, középiskolai és egyetemi éveket kihagyva, iskolakerülésből színjelesre jut.

Ekkor mindenki egyszerre tépte le bús, andalgó bágyadt eb ábrázatának álarcát, és már-már kórusban kezdtek kiáltozni:

– Karesz, hát ez a lány a nyelvek embere! Rám szamócaszínű, nagyra lapítottat nyújtott, emlékeztek?

Saját nosztalgikus ábrándozásának cipzáron belüli részébe folyt Karesz is.

– Igen, jól emlékszem! S ember meg nem csinálná, ahogyan a tulipánvirág pirosló szirmát nyelvezte rám!

Ezért voksolás nélkül, közös megegyezéssel, a leányt meg sem kérdezve, hiszen úgysem kérdéses elkötelezettsége, mert bár kicsit kódolva, de el-elejtett bizonyos nehezen megfejthető, nyelvvel kapcsolatos kijelentéseket. Ő lesz a szupertolmács!

– Egy nyelvet tanuljon meg jól! Vajon hány van a világon, te tudod, Zsuzsi?

– Sok!

– Én is úgy gondolom, de minek az a rengeteg, mikor mindig van egy domináns, amelyik jelen pillanatban és várhatóan a következő századokban, piciny régiónkat uralja. Másként nevezve, akarva-akaratlanul ránk tukmálták. Beíratjuk egy nagyon masszív nyelviskolába, és Hajas bácsival, a legeslegfelső vezető kulcspozíciójának reteszállományába helyezettjével, aki nélkül senki sem mehet még a közelébe sem, és aki nélkül még magunk is leszakadt part lennénk csupán. Riasztjuk, hogy Ibolyka legyen a legfőbb tolmács a tolmácsok között.

– Úgy, mint ő, a csacskán magukat kulcspozícióban képzelők között a retesz.

Ibolya kilencedikesen kénytelen volt megtanulni írni, olvasni. Nála jobban senki nem neheztelt a jövőjét megalapozni vágyókra. El lett volna ő valami más módon is, a nyelvet rengeteg dologra lehet használni, például harapdálni, öltögetni, ízlelgetni is szoktak vele, de az idegennyelv-tanulás maga a borzadály. Erre is csak az ő fantáziaszegény, elfuserált ősei képesek. Végigkínlódta az iskolát, megannyi tanár fejét őszítve el, de minden sikertelen vizsga után, egészen magasról kapott lágy hangú korholásra, mindahányan jobb belátásra tértek. Tény, ami tény, az egyetem negyedik évében, a kilencedik osztályban megtanult betűktől egészen különböző, furcsa formájú karaktereket is képes volt kiolvasni, sőt a haladás csúcsán egyszerűbb szövegeket meg is értett. Multifunkcionális nyelvérzéke ennek ellenére sem terjedt ki soha a választott nyelv valóságoshoz hasonló utánzatára, társalgási szinten sem.

Ha a nyelvek nyelvének kikiáltott csodát az óceánokhoz mérjük, akkor levesestálnyit valóban bírt belőle. Jó családból származott, amint azt említettük, ahol a főretesz-pozíció alatt, igazi csendes kulcspozíciókat birtoklók tömege tanyázott. Előbb városi, majd megyei, aztán fővárosi, legvégül, csak a reteszen át elérhetőnek lett papíron a főtolmácsa.

A múló idő rendes körülmények között tudásfelhalmozódást feltételez, bár a feledést is jelentősen segíti, így már a közvetlen családtagok sem emlékeztek arra, hogy néhány évvel korábban a drága kis Ibolya, alig mukkanni képes, nyikorgó nyelvtudással jutott oldalparancsok kacskaringójával egy jeltelen diploma birtokába, s nőtte ki magát oda, ahová szánták.

Szántottak, vetettek és kinövesztették, ez a tisztességes sorrend minden hasonló helyzetben. Ők sem cselekedtek másként, csak az állandó bámulástól fáradtan, vigyázó szemeik tekintetét vonták meg, és elérkezettnek vélték az önállósulást is. Így kerülhetett sor a nagy debütre, mikor a hont vigyázó nagy országból, Ramatyink barát első reteszembere, Peretesz látogatta meg. Ő volt a nagy ember legelső védnöke.

Ez még nem is lett volna akkora baj, mindig előkerült néhány másodtolmács, akik megtisztelve érezték magukat, hogy érvényesíthetik tudásukat, és talán egy ugródeszkát is feltűnni sejtettek. A csacskák nem tudhatták, hogy azok mind egy szálig foglaltak voltak.

Most a nagy vendég követelte, hogy a protokoll csúcsában ne másodosztályú léhűtő sereg szolgálja, hanem mindenből a legmagasabb pozíciójú. Így kerülhetett sor az első TV-interjúra. Nem vágyott rá Ibolya, de az élet bizonyos részei nem a kívánságműsor kategóriába tartoznak. Talán a „Ki mit tud”-ok fazonírozásmentes egyéb kategóriája illene ide.

Zökkenőmentesen ment minden, a család megkönnyebbült, mikor az előre leírt kérdéseket szótagolva beolvasó Ibolya az éterbe adta az előre megbeszélt válaszokat is. Az utolsó kettő kicsit furcsán sikeredett, mert a nagy vendég eltért a megbeszéltektől, és tizenhét percben mesélte el azt:

– Jaj, nagyon köszönöm, Ibolya! Azt a mindenit, jaj, nagyon köszönöm!

Ekkor még csak az ő pici szíve szorult be kecses nyakába az izgalomtól, de a gratulációáradat meggyőzte. Történt ugyanis, hogy vérszemet kapott. A nagy vendég parlamenti beszédét bárki fordíthatta volna, ott eltekintett a fölösleges nagyzolástól, ám a megmagabiztosodott leány, néhány tollvonással kihúzta az összes önként jelentkezőt. Maga ült be a karzaton neki fenntartott részbe. Végül is érti a nyelvet, perfekt beszéli, gondolta. Meggyőzte saját magát, hogy nem gagyog, nem hebeg, ő nem is nyelvtelen, hanem nyelves.

A nagy barát lassú léptekkel közeledett, és a mindenfelől őt, és személyén keresztül gondoskodó népét ölelő tapsorkánban fellépett a pulpitusra. Megkopogtatta a mikrofont, és elkezdett beszélni, csak úgy otthonosan, ahogy hatalmas hazájában szokta.

Ibolyka, a nyolcadik áthallgatott perc után kezdett nyugtalankodni. Nem is tudta megfogalmazni, hogy saját sorsa miatt, vagy az élet irdatlanságát siratva kezdett szaporábban lélegezni. Szó szerint belelihegett a mikrofonba. Már átadta volna az egészet bárkinek, de elkésett vele.

– Túl gyorsan beszél… – jegyezte meg a tizedik percben, majd a készülék előtt lefagyott, sápadt emberek füle hallatára, előbb suttogva, majd felszólító hangon utasították:

– Fordítsa!

Ő megpróbált mindent, két-három percenként elkapott egy-egy ismerni vélt szót is. Fordítása igen sajátosra sikeredett.

– Azt hiszem, a zsebkendőről beszél, igen, valamit az emberekről-ről-ről példálózik, irigye is volt, a… Nem, nem, ezt nem értem, hogy micsodának. Igen, pillanat, várjanak, lapos szokás! Azt mondta, hogy szokás, vagy szakács, ez biztos!

Ekkorra, a lámpaláz kemény marka keresztülragadta torkát, felfogta, hogy nincs az a retesz nagybácsi, és az összes pici kulcsos többiek, akik ebből a slamasztikából őt kihúzhatnák. Sőt, minden lakatba illőt és ajtóbiztosítót úgy veszít el, mint nyelvnyújtási hajlandóságát az iskolában.

Fehér volt, porcelánmintának lehetett volna állítani, vagy kínai vázák színkikeveréséhez használni. Nincs az a miskolci kicsi kacsa, amelyik nála jobban remegett volna.

– Fordítsa! – dörgött az utasítás. A készülékek előtt ülők, későbbi kiszavazó show-k stresszénél is nagyobbat éltek át. Többen elájultak. Előbb mindenki sajnálta szegény szerencsétlenkét, aki egy ilyen peches, vacak helyzetbe keveredett, majd a düh eluralta az empátiát. Hiszen tolmács csak az lehet ilyen körökben, akit a nyelvtudás magaslatának elismeréseként odaneveznek.

– Fordítson ez a szerencsétlen, vagy a kutyát sem érdekel, mi lesz vele, ha hajnalodik! Kivilágítatlan utcában úgyis minden kocsi színe fekete, nem?

Ibolyka megpróbálta menteni, ami menthető, és elkezdett összevissza beszélni:

– A Jupiter állásának széthordása kombinatív, nem emlékszem szó összekacskaringózott formájú trombitaszólóját eredményezi. Kedves barátaim, ha bömbölés nélkül lefetyeljük a tubáklét…

Tette ezt a szép szövegű oktatást az est hátralevő negyvenkilenc és fél percében. Mikor kilépett a tolmácsfülkéből, egyenruhások várták. A folyosó végén nagyon rosszalló tekintettel, láthatóan retesz nélkül, tányérsapkásokkal körbefogva csóválta a fejét nagybátyja.

–  Ez haragszik rám – gondolta és keserves sírásba fogott.

Sosem derült ki, hogy a főretesz milyen vizes, nyikorgó rossz fát is tehetett a tűzre, s hová tűntek a kisebb kulcsosok, maga ez a szép nyelves, nagy tehetségű lány, és miért nyaraltak négy-öt éven át. Úgy látszik, ez a család elkötelezetten textilmániás, mert később mindenki – az összes férfi is – szövőnő lett, sőt alszövőnő egy pici szövőgyárban.

Valami ilyesmit hallottam erről a túlzott leányról. A kettő több mint egy, tehát nyugodtan használhatjuk a szót. Hogy mi lett az egésznek a vége, nem tudom. Negyven év távlatából már a nemére sem emlékszem, nem hogy a nevére.