2012. augusztus 8., szerda

A kalapos úr

Mindig lábszárközépig ért a fű az udvaron, bár lekaszálhatták volna, de úgy jobban szerették. Az utca túlsó oldala nagyon hosszan üres, volt házak nélkül. Velük szemben egy – a mai tankolók őse – marhaitató gémeskút meresztette nyakát.
Szegény emberek voltak, tákolt drótkerítésre futotta csak. Kapu sem volt, mindössze egy sarkak nélküli ajtófélfára drótozott utcaajtószerűség. A ház jó húsz méterrel beljebb volt, majdnem az udvar végén, ahol az egyenletesen ereszkedő füves rész dzsungelszerűre változott át. A folyton nyirkos talajon már-már derékig ért a fű. Cseppet lejjebb egy majdnem kiszáradt erecske csordogált, ami esőzésekkor fittyet hányva kicsiségére, mindenhonnan összegyűjtötte a belerohanó, még nálánál is kisebb vizecskéket, és térdig érő tavat hozott létre.
A víz, hogy, hogy nem, soha nem ért el a házig. Nagyon gyorsan visszaapadt, általában pár óra múlva ismét épphogy csordogált. Ez az évente többször megismétlődő kiszámíthatatlanság mindent benyirkosított.
A ház egy szűk folyosószerű semmikéből, és egyetlen szobából állt. Ez a ki tudja, miért épült keskeny rész semmire sem volt használható. A szoba egyik sarka konyhaként működött, és a család, szülők, négy fiú és három lány, inkább csak hálni járt be. Rendkívül jóérzésű gyerekek voltak. Míg a kerítésen kívül szabadjára engedték magukba záródott energiabombáikat, harsogtak, dúltak, rohantak, mint más korukbeli, az udvaron óvatosabban nyüzsögtek, s ha az eső napközben bekergette őket, ki-ki elfoglalta fekvőhelyét az emeletes ágyakon, és egy-egy könyvet, vagy folyóiratot olvasgattak, hogy a sarokban kilenc emberre főző anyjukat, esetleg otthon levő apjukat ne zavarják.
A lányok kérésre rögtön szöktek kuktáskodni, a fiúknak sem kellett kétszer jelezni, ha bármire szükség volt. Kevés hozzájuk hasonlóan összetartó, kiegyensúlyozott család lakta a falu módosabb részeit, bár azon a kieső szegleten is ők voltak a legszegényebbek. Mindenhol volt legalább két szoba, és gondosan ügyeltek, nehogy véletlenül Szerelőék szintjére süllyedjenek és túlnépesedjen családjuk.
Nyár vége volt, még egy csirkeól sem zavarta meg az udvar szerénységét, fáskamrának nyoma sem volt. A ház mögött, innen-onnan összeszedett ágak lerakata sorakozott rakásokban, takarosan szétválasztva az egészen vékony ágakat a valamivel vaskosabbaktól, és a ritkán, nehezen talált, igazi fatörzs-méretű tűzrevalótól.
Zord délután volt, még dörgött és villámlott, de már követelőzött az ősz. Az eső szakadt, mintha a felhők soha el nem akarnának apadni. A kalapos úr leakasztotta balról a "drótkilincset" – rendesre nem futotta, így csak drótokkal zárták az ajtót –, úgy sétált be, mintha a korzón járna. Kopogtatás nélkül benyitott, körbefuttatta tekintetét, és talpig úrisága nem engedte meg a köszönést.
– Elnézést, uram, mi járatban van, ha meg nem sértem? – szólt meglepetten a – mint mindig, most is – kondérban kavargató asszony.
– Mit beszél? Elvonja a figyelmemet! Szemrevételezem ezt a lepusztított szörnytanyát. Kik ezek a munkakerülő, lelencbe valók? Mondták, hogy többen vannak, de ennyire nem számítottam…
– Kérem szépen, hét gyerekünk van.
– És mind itt laknak ebben a szobában? Gusztustalan népség! Jellemző a maguk fajta lesüllyedtekre, de hát meg sem próbáltak feltörekedni, ezért nem is volt honnan lesüllyedni. Mint egy hetvenedosztályú focicsapat, ólomsúlyokkal a lábukon, lusták és emellett még undorítók is. Képesek itt, a gyerekek jelenlétében, hát hogy is mondjam, unalmat űzni…
– Nem értem, uram, mire céloz, azt sem, hogy mit keres tulajdonképpen itt? Békés emberek vagyunk, ha vendég jön, illendően fogadjuk, de árulja már el, mit is akar!
– Duguljon el, nőszemély, maga a lustaság megtestesítője! Lopnak, vagy mi a szélfútta homokot esznek egyáltalán?
– Kérem tisztelettel, látom, szép kalapja van. A férjem egész nap dolgozik, most krumplit talicskáz Recéséknek, ilyenkor három kiló krumpli a napszám. Én az összes szabadidőmben, ami, meg kell adni, igen kevés van, Motoroséknál és ahova még hívnak, takarítok, csirkét pucolok fel, ma például nyolcat. És főzök is, ahhoz nagyon értek. A muszáj a legnagyobb tanítómester a profizmus irányába. Ilyenkor általában egy csirkét kapok. A gyerekek iskola után bármilyen alkalmi munkát elvégeznek, sokszor erejükön felül. Így aztán szerényen bár, de mint látja, takarosan élünk. Én főzök, ők csendben vannak, játszanak, vagy dolgoznak, ha van mit, délelőtt iskolába járnak. Az uram mindig azért fohászkodik, hogy az év összes napjából egyetlen se maradjon munka nélkül.
– Milyen szépen tud hazudni, maga kis … hát nem is olyan csámpás. Látom, a gyerekei magához, magukhoz méltóan értelmi fogyatékosak, egyikük sem fogta fel, hogy az érkezőt köszönteni kell. Gondolom, nem tudnak köszönni, talán beszélni sem, írni, olvasni nyilván nem, ha valami abszurd, azt eleve kizárom.
– Uram, a gyerekek, ha bekényszerülnek, mert se munka, se rendes idő, az iskolán és a tanuláson is túl vannak, semmi mást nem csinálnak, csak olvasnak fegyelmezetten.
 – Remekül hinti a port, asszonyság, de a szemüveg mögé nem megy, és szemellenzős sem vagyok. Az a nagyobbacska ott, legalább tizenhat éves, hozzám, ha valaki kéretlenül bejön, lelövöm. A fiam is hasonló neveltetésben részesült. Az meg fekszik ott tátott szájjal, a… minek nevezzem, egy tákolt egymásra préselődésen.
– Emeletes ágy, uram, a férjem a gyerekekkel csinálta. Igaz, olyan anyagból, amink volt, és higgye el, a gyerekek olyan szófogadóak, hogy egyetlen szavamra azt csinálnak, amit mondok. Árulja el végre, miért jött. Meg is kínálom, ha akarja. Italunk nincs, de a vacsorából mindig rekesztünk egy keveset, ha rászoruló jön. Csak beszéljen, kérem, lassan hazajön az uram is, és szeretnénk nyugovóra térni!
– Ugye, nem gondolja elszenderült valóságérzetének árnyékosabb oldalával sem, hogy akár egy falatot megennék egy ilyen borzalmas helyen készült latyakos – maga sem tudja, miből készült – ételből? Nos, válaszoljon, hogyan jutottak a házamba?
– Mit mond? – hökkent meg az asszony, s bár tényleg jól neveltek voltak, de a gyerekek is mind felültek. – Miután megesküdtünk, Pacaliéktól vásároltuk, ez itt a mi házunk, kérem!
– Nos, Pacaliék furfangos csalással jutottak ingatlanom birtokába, és az előbb elmondottakból még bizonyítékra sincs szükség ahhoz, hogy kizárjam a gondolatát is, hogy maguknak valaha egy ilyen házra valójuk lett volna.
– Bocsásson meg, kérem, nem melegedett át a feje? Esetleg levehetné a kalapot. Nem pénzzel fizettünk, az nálunk mindig hiánycikk, most például legalább fél éve semennyi sincs belőle.
– Tehát árusítja magát? Meg kell hagyni, fogamra való teremtés. Ha jól látom, harmincöt, harmincnyolc, esetleg negyvenéves. Itt egy húszas, küldje ki a prücsköket!
– Uram, félreértett, és ha még folytatja, tényleg magára haragít, a gyerekeim mindent hallottak, nem fognak kesztyűs kézzel bánni magával.
– Fenyegetőzik, fenyegetőzik!? Az előbb vallotta be, hogy természetben fizettek!
– Igen, kérem, két esztendeig dolgoztunk, reggel hattól este tízig Pacaliéknak, akik ezt beszámították a fizetségbe, mert jó emberek. Rendesen, ügyvédnél intéztük a formaságokat, most is őrizzük az összes igazoló iratot, hogy ez itt a mi otthonunk.
 – Igen, ez a maguk bitorolt otthona volt, amiért vagy iszonyatos összeget hajtok be szégyentelen családjától, vagy rácsok mögé juttatom magukat. Ezek a vakarcsok is felfoghatják, hogy bűncselekményt követnek el, tehát nyomás velük a kiskorúak börtönébe. Itt a Zsingelet-dűlőtől a Kopaczki-hágóig, és vissza falu irányába, az összes ház az én tulajdonom, bizonyítani tudom számtalan irattal. Ha jót akar családjának, gondolkozzon el, mit is ajánlottam az előbb, és eltekintek a feljelentéstől, sőt szabad elvonulást ajánlok fel. Kosz van itt, és doh, olyan fertő jellegű ez az egész. Hogy tudnak itt heringmódra összezsúfoltan lebzselni?
Előrenyúlt, és a helyfoglalás csökkentésére felállított, nagyon logikus szabályt megszegve, kirántott egy széket az asztal mellől, amitől az összes többi összeomlott, mint amit tekegolyó talál telibe, szétdőlt minden irányba. A legnagyobb fiú leugrott, három mozdulattal, látható gyakorlottsággal összekapta a szétgurult ülőalkalmatosságokat, beleszúrt szemével a kalaposba, és visszarakta. Még mindig nem szólt egy szót sem.
– Hogy hívnak, taknyos? Gondolom, beszélni csak tudsz!
– Szerelő Benedek a nevem, uram, de ha édesanyám megengedi, megkérdezném a maga becses nevét is, hiszen itt mi vagyunk itthon. Bár a Szaporáéknak öt hálószobájuk, nappalijuk, ebédlőjük, fürdőszobájuk van – a legkisebb helyiség is nagyobb a mi házunknál –, de egy pillanatig sem cserélnék velük. Apám pirkadattól sötét utánig talicskázza a krumplit, de ebben a házban szeretet honol!
– Tökmag, heveredj vissza a fekvődeszkádra, nem ilyen, még tejfelt sem látott szájú gyerekekkel van szavam, hanem gyermekeszű, de felnőtt korú szüleiddel!
– Menj, fiam, ne keveredj feleslegesen bajba! – jelzett az asszony – Uram, bár nem kínáltam hellyel, attól még érezze jól magát egy rövid ideig, aztán, kérem, a sok meséje után tűnjön végre el, mert ha hazajön az uram, megvacsorázunk, és aludni is kell egy keveset a holnapi egész napos húzásig.
– Egész napos citromot! Kocsmázik! Maga meg tesped és lustálkodik! Kölkei talán beszélni tudnak – az előbb valami betanult szöveget mondhatott a kis mocsok –, egész disztingvált szóhasználattal.
– Uram, az a kis mocsok négy nyelven olvas, az iskola – jegyezze meg, nem az osztály – elsője! Valami hihetetlen nyelvérzéke van, és csak azért nem jönnek-mennek itt középen, mert kint zuhog az eső. Itt bent túl kicsi a hely ahhoz, hogy ha főzök – márpedig ha itthon vagyok, mindig azt csinálom –, bárki sertepertéljen az asztal körül. Tudja, nekünk egy asztalunk van! Most konyhaasztal, mikor végzek, ebédlő lesz belőle, és az előbb említett családhoz képest nekünk ez a nappalink, a hálószobánk és az összes többi létező.
– Hol laknak azok az emberek?
– Sokkal beljebb, a faluközpont felé.
– Bizonyára egészséges gondolkodású, jóravaló szorgos család.
– Nem tudom, kérem. Tizenkét év házasság után nem volt gyerekük, arra hivatkoztak, hogy előbb meg kell teremteni a feltételeket, mert a gyermekvállalás igen kockázatos. Addig ilyen dologba nem fognak.
– Egyre szimpatikusabbak nekem. Mi ez a bűz idebent, asszonyság?
– Mi lenne, uram, látja, hogy főzök, nem? Éjjel-nappal nyitva van az ablak, egy helyiség mégiscsak egy helyiség, ha évente háromszor meszelünk is.
– Gondolom, a mocsok bűze, de van képe az ételszagra fogni!
– Ebben is tévedni méltóztatik. Nemcsak a lányok, a fiúk is naponta kimosnak mindent, láthatta a szárítóhuzalokat odakint, de esőben nem lehet teregetni.
– Mondja, hol találom azokat a bölcs embereket, akikről az előbb beszélt?
– Egyiket a szomszéd faluban, a másikat egy alszegi faházban, mert a nagy rákészülődés közben úgy döntöttek, hogy mégsem családi fészket építenek, a gyerekvállalást is csak egy-egy másik személlyel tudják már elképzelni. Tavaly télen váltak. Az uram viszont jó ember, nagyon jó, talán még maga sem tudja kihozni a sodrából. Jámbor ember, sohasem iszik, és azt a sok vádaskodást is, amit ránk eresztett, le fogja lepergetni magáról, ahogyan mi magunk is tettük.
– Maga is túl szépen beszél primitív valójához képest, olyan mintha szerepet játszanának!
– Nem kérem, a gyerekek mind egy szálig osztályelsők. Ebben a lakásban, talán kicsisége miatt semmi más szórakozást nem lehet művelni, csak olvasni. Ott a sarokban azok a ládák egymás tetején könyvekkel vannak tele. A padláson még legalább harminc hasonló van. Az uram és a fiúk rendezték úgy, hogy el is férjenek, be se szakadjon a mennyezet, és mindig – ebből a naplóból – pillanatok alatt meg lehessen találni az épp keresett kötetet. Olvasás után mindenki ugyanoda teszi vissza, amit kivett.
– Mutassa! Honnan szerezték ezt a kartotékot, olyan nehéz, mintha vasból lenne?
– Igen, valóban jó nagy. Az oldalak végén megtekintheti az utolsó számot is. Ne lepődjön meg, könyvünk tényleg sok van, de egyet sem vásároltunk, mostanában az emberek örömmel szabadulnak meg tőlük.
Közben nyílik az ajtó, és fáradtan, de jókedvűen lépett be Géza.
– Jó estét, uram! Mivel szolgálhatok, ha meg nem sértem?
– Á, semmi, kedvesem, mindössze ki akar pakolni a házunkból, valami régi papírokra hivatkozva.
– Igen, jól beszél az asszonya, uborkafej! Száznegyven éve, befektetésnek szánta mindössze szépapám, aztán az idők folyamán hol érvénytelenítették, hol visszaállították jogába a minket illetőt. Itt jó néhány falu határa most már jogerősen az enyém! A maguk háza is természetesen, amit valami zsebszerződéssel szereztek.
– Ebben nagyot téved, uram, rengeteg munkával, de ha bármi baj volt is, mi jóhiszemű vásárlók vagyunk!
– Hoppá, hoppá! Vakaródzik az akasztófavirág, mindjárt azt is megtudom, hogy jogi diplomát szerzett!
– Á, nem, nem! Csak a gyerekek sokat tanulnak, én is olvasgatok néha, leginkább újságokat és folyóiratokat, mert az időm igen szűkösen mért. Reggeltől estig gürcölök, ha van mit, és kívánom, hogy mindenkor legyen, mert sokan vagyunk, és szeretjük egymást. Néha azzal is jól tudunk lakni, de azért enni sem árt. Az asszony is úgy dolgozik, hogy a kifent körmű kisasszonykák egy nap alatt bedobnák a törölközőt. Gyerkőcök, vacsora, látom, anyátok teríti az abroszt. Lányok, futás segíteni!
Az összetartás és a szeretet megelevenedett.
– Az úr nem kíván étkezni?
– Meghívtam bár, de visszautasított.
– Nagyon sajnálom, de szörnyen éhes vagyok… Akkor vacsorára fel!
– Hagyják már abba ezt a mézes szirup viselkedésmódot! Férfi maga egyáltalán? Látom, meg sem próbál harcolni az igazáért.
– Vigyázz, pisztoly van a zsebében! – suttogta Anna.
– Semmi gond, nem volt kedvem verekedni, és az eszem sem ment el. Most megkérjük szépen, hogy szíves látogatását fejezze be, és vegyen tőlünk érzékeny búcsút!
– Ember, maga nem fogja fel, hogy a sajátomból nem dobhat ki!? Nem csak a falu, nem csak a dűlők, de az ide mocskított viskók is az enyémek! A legelő is. Kártérítést fogok kérni, mert a túlsó oldalon tanyák, gazdasági épületek, pincék, présházak tucatja sorakozott. Igaz, hogy mindegyiket lebontanám, mert kell a hely az enyvgyárnak.
– Enyvgyárat akar létesíteni!?
– Igen, a maguk udvarán csordogáló patakra feltétlenül szükségem van. Víz mindenkor kell! Ne álmodozzanak, munkát nem tudok adni, mindent gépesítettem. Nézzen a túlsó tetőre, menjünk ki!
– Maradnék, uram, el tudom képzelni, naponta látom a túlsó hegyoldalt.
– Nos, szinte egybefüggő gyártelep lesz ott, de nyolc-tíz ember munkájánál többre nem lesz szükségem, azok már megvannak. Higgye el, kettőig sem számol, és a bírósági döntés nyomán még sátorozó helyet sem talál magának errefelé. Ajánlatot teszek. Ha önszántából nekem adományozza viskóját, azzal a záradékkal jutalmazom, hogy lakbérmentesen használhatják továbbra is, de nem szólhat bele, ha gyártelepem netán azt kívánja, hogy bármilyen fejlesztést végezzek az udvaron. Később a szomszédjaihoz is elmegyek, egyenként ugyanezzel a javaslattal, de aki nem érdemli meg, azt nem kímélem. Na, most tényleg megyek, reggelig aludjon egy nagyot rá, lehetőleg ébren. Hányják-vessék meg az asszonnyal, hogy mi a jó a családnak, és lakhatnak tovább életfogytig, a lakhatási jogot is örököltethetik itt a birtokomon.
Felkelt a lefoglalt székről, és az addig álldogáló családfő alá nyomta, még segített is neki egy kedves rántással, hogy biztosan leüljön. A le nem vett kalapját most sem emelte meg, megfordult és kiment.
– Gyerekek, két lehetőség van, itt maradunk a miénkben és szagoljuk a folytonos bűzt, vagy nekiindulunk a vakvilágnak. Esetleg peres úton is próbálkozhatunk, de ilyenekkel szemben a szegény ember sosem nyer. Most térjünk nyugovóra, pár percben gondolja mindenki végig, mi a fontosabb – az otthon, ha bűz is veszi körbe és terjeng udvaron, házban, vagy a teljes megfutamodás.
Lefeküdtek, elimádkozták esti imáikat, és reggelig döntést hoztak. Olyat, amit csak egy feltétlen harmóniában élő család tud, akik egymást szeretik, és azt a saját elidegeníthetetlen nyomort, amely, ha meg is százszorozzák, otthon természetes, máshol a legkeserűbb pirula.


2 megjegyzés:

Seres Gábor írta...

Mennyire keserűen aktuális ennyi szeretet és nyomor.

Unknown írta...

Sajnos igazad lehet... Köszönöm, Gábor! :)

Megjegyzés küldése