Dandár

Kutyák bús szemével bámulta az eget a partizánlány. Lucskos, latyakos matraca volt avar-ágya. Az idő megenyhült, a hótincsek egységesen összebeszélve kezdtek el körülötte olvadni. Szédült, zúgott a feje. A leveletlen, kopasz fák fölötti kék eget nézte, amint a világosság eltűnik róla, és minden irányból, lassú ütemben tustinta kezd beömleni. Egyre szűkült a tiszta kék, és az ég mocskosodott a sűrű tintás beömléstől. Önkívületi állapotszerűbe pottyanva, csodás álma volt. Partizánseregek dübörögtek szerteszét, gyönyörű egyenruhákban, fegyelmezetten, városok sugárútjain, tükörfényesre kefélt bakancsokban. Nem úgy, mint ők hatan, az összes partizán, ott fent…

Nagyon jó ember volt a parancsnokuk, az ezredes, a százados kicsit izgágább temperamentumú, de rendes pasas, a főhadnagy is jó fej, a hadnaggyal még sosem beszélt. Viszont ott, a csúcsok csúcsán, erdők közötti folyamatosan ellenségre várásban, hatuk közül egyetlen ember akadt, aki kisegítette kisegítő tevékenységében, a főtörzsőrmester. Ő, a rendfokozat nélküli partizánlány, állandó, körkörös védelmet nyújtó, több egymástól független őrhelyen egyszerre őrszemkedett. A kivitelezést magának kellett megoldani, felsőbb parancsra, természetesen éjjel-nappal. Hiszen neki is kellett valami hasznosat tenni. Míg a többiek folytonos harcrakészség idegtépő állapotában feküdtek sátraikban, addig valakinek az ellenség megjelenését is előre kellett volna jelezni. Nem jöttek, hogy a ménkő vigye!

Ekkorra, az ég ujjnyi széles kék pacája is elkeveredett a megállíthatatlanul előrehaladó tustintával. Elájult, úgy érezte, itt a vég.

Az egész akkor kezdődött, mikor szikrákat vető becsapódást érzékelt. Belerengett minden, de hang nem volt. Úgy látszik, ellenségeik feltalálták a néma bombát. Talán a néma pilótát és a láthatatlan repülőt is… Valószínűleg ezek az utolsó percei, gondolta légnyomásos állapotában. Ekkor újabb becsapódást érzékelt. Nyögött fájdalmában, de már szikrákat sem látott, majd egy következőt, egy másikat és megint.

A főtörzsnek elég hosszú idejébe került, hogy bakancsa talpával noszogatva felébressze az orvul, nyolc hónapja folyamatos szolgálatot teljesítő álomszuszékot.  Pedig jó szívvel, naponta egy-két órára is leváltotta.

– Kelj fel, te – szólt –, várnak az őrhelyek! Különben is a tábornok…

– Milyen tábornok? – kérdezte az álmából szeppenten ébredt partizánlány.

– Nézd, kedves, ebben a táborban sínylődünk majd egy éve. Ideje volt az ezredest tábornokká, a századost ezredessé, a főhadnagyot őrnaggyá, a hadnagyot főhadnaggyá és engem hadnaggyá előléptetni!

– Szuper, ennek nagyon örülök, de ugye, ezentúl is segítesz kötelességem maradéktalan végrehajtásában?

– Már megbocsáss, de egy hadnagy nem fog holmi őrszem szintjére süllyedni! Félórája, amikor az előléptetés örömét néma puskapor tűzbe szórásával ünnepeltük…

– Akkor az szikrázott olyan gyönyörűen – vágott közbe a partizánlány.

– Nagyon szép tűzijátékot csináltunk magunknak! Szóval, amikor ünnepeltünk, átfutott rajtam a gondolat, hogy rendes körülmények között, főtörzsök sem szoktak strázsálni… De van egy jó hírem!

– Mondd, főtörzs!

– Hadnagy! – rivallt rá.

– Bocsánat, elfelejtettem. Szóval, mondd, hadnagy, mondd a jó hírt!

– Lesz egy segítséged, a főtörzs!

– De hát előléptettek… Nem is tudom, ki kicsodát, inkább így fogalmaznék, előlépődtetek.

– Ácsi! Visszamegyek a tábornokhoz, megbeszélem az ezredessel is, léptessenek elő főtörzsnek. Így saját magadat válthatod ezután. Nem panaszkodhatsz többé, két váltásban fogsz dolgozni! Egyikben te, a partizánlány, másikban te, a főtörzs, így mindig pihent leszel.

– Köszönöm, de nagyon szeretnék abban a hatalmas partizándandárban menetelni, amiről álmodtam…

– Ezt még meg kell dumálnom a két főnökkel, meg az összes többivel, sőt magammal is! Zöldségeket ne beszélj! A partizán ember, és nem dandár! Vagy mégis?