Nyugodj békében Ildikó!

„Kedveseim, gyógykezelésre vonulok el, addig ne keressetek, majd jelentkezem." A hasonló tartalmú üzenetek olvasásakor még nem hasított belém az a néhány nappal későbbi fájdalom, amit egy nehezen félreérthető jeladás láttán éreztem. A gyertya oda nem illően és érthetetlenül lobogott Ildikó írásánál, meg kellett értenem, hogy nem félreértésből. 

Ő, az óriássá nőtt jóságmolekula távozott. Csupán két éve ismertem, de úgy hatott, mintha gyerekkorom óta kapcsolatban lennénk. Néhány, az írásaimnál hagyott nagyon kedves szavát köszöntem meg – sosem fogom megérteni, miért – magázva. Akadnak ugyan tekintélyt parancsoló arcok az interneten, de ahogy engem a tizenévesek letegeznek, száz éves korig én is mindenkit. Elviccelhetném azzal, hogy száz után meggondolom, de most inkább nem teszem.

Üzenetem után Ildikó arra kért, jelentkezzem a privát e-mailjén. Meghökkentem, de meg nem rettentem, közben alaposan megnéztem, ki is ez az érezhetően nem amatőr személy. Ő egy temesvári orvos, írószövetségi tag, a Máltai Szeretetszolgálat elöljárója… Túl a hetvenediken nem sok ez egy kicsit? Később tudtam meg, hogy nem! Képtelen lett volna a múltban szerzett babérok nézegetésével, karba tett kezekkel nyugdíjaskodni. Segíteni akart mindenkinek, és rengeteg munkával, sok utánajárással ez általában sikerült is, gyakrabban, mint ahányszor nem.

Utánam olvasott, megkért, küldjem el a köteteimet. Addigra, a keresőbe ütött Bárányi név két temesvári orvost is mutatott. Nem lehetett kérdéses, hogy férj és feleség. Mindketten orvosok, írószövetségi tagok, temesváriak. 

Furcsa, mert 2008 augusztusáig igen intenzíven követtem a politikát, ennek ellenére, mint minden másban, a neveket az ablaktörlőm szorgalmasan letisztította memóriámból, és csak hónapokkal később, Traian Ştef költővel beszélgetve tátottam el a számat. A Familia egyik első embere, ez a bizonyos költő, amikor rákérdeztem:

– Ismeri-e a temesvári Bárányi-házaspárt? 

– A volt egészségügyi minisztert? Természetesen!

Utánakerestem az interneten, és már emlékeztem Domnule Bátyám arcára. Ezt, tudniillik, hogy Bárányi Ferenc minisztert román kollégái is így nevezték, a hajdani minisztériumi államtitkártól, Székely Ervin barátomtól tudtam meg az én Rogériusz-negyedi szürke panellakásom szobájában…

Érdekes, annyi mindenkiről beszélek, és éppen Ildikóról nem. De mégis, mert ezeket az embereket – Ştefet, vagy Ervint – közvetlen közelről sosem ismertem volna meg nélküle. 

Visszatérnék az ismerkedéshez. Átolvasva könyveimet, Ildikót úgy hökkentette meg a hatás, mint engem Ştef kijelentése. Akkor lepleztem tudatlanságomat, de nagyon elképedtem. Ildikó első kérdése is így hatott rám. „Rendkívüliek az írásaid! Ugye, nem akarod azt mondani, hogy sosem fordult meg a fejedben az írószövetségi tagság?” Soha, még az álmaim legmélyebb, legrejtettebb zugában véletlenül sem, de lehet ilyen kérdésre azt válaszolni, hogy nem?

Nagyon barátságos, de igen kemény, határozott egyéniség benyomását keltette mindegyik levele. Boldog vagyok, hogy sok és tartalmas levélváltásunk volt. Nem léteztek tabutémák, rögtön az első viszont bemutatkozásában leírta életük legnagyobb személyes tragédiáját. És ember maradt utána is, pedig abba bele szoktak ám roppanni!

Ekkor kezdődött az a segítség, amit soha senki felé nem tett volna elvtelenül. Ha Ő nincs, ma minőségi román fordításaim sem lennének, mert szövegeim, a „tepert sörszőr üdítmény”- jellegű részek miatt engem meghaladnak.

Végtelen odaadással, el nem múló tettvággyal hárította az akadályokat. Ha a cél érdekében kellett, akármilyen irányba megtett mindent a tisztesség keretein belül. 

Magam sem hittem, hogy lehetséges, de svájci könyvtárakba kerülhettek a könyveim. Később feleségem lehetett a keresztény orvosok váradi konferenciáján az idegenvezetőjük. Molekuláris kezdeményezésre egyből letegeződtek. Ezt a kis szójátékfélét már másodjára engedem meg magamnak. Piciny termetű szívnagyság volt Ildikó, még az egyetemi évei alatt kapta ezt a becenevet, amitől egyenes út vezetett a Mollyhoz.

Ferenc bátyánk is frenetikus humorral, de miniszterként viselkedett, no, nem párom felé, vele azonnal leparolázott. Az Intercontinentál szálló recepcióján megjegyezte, hogy soha többé nem száll meg azon a helyen. Gondolom megvolt rá az oka… 

Egyszer beszélhettem vele Skype-on, éppen valakinek, talán közeli rokonnak igyekezett vigaszt nyújtani. Nehezen értette, mit mondok, akik ismernek, nem csodálkoznak ezen. Mindkettőjükkel válthattam néhány szót.  

Lenyűgözött a hozzáállása. Az internet és persze a valós élet kicsinyes intrikáihoz szokott világban „meg sem centizte” az ilyesmit. Azt írta, nincs fizikai ideje az ostobaságokkal foglalkozni, ezért inkább segített. 

2012 késő őszén derült ki, hogy az írószövetségi tagság másként működik a régi tagok esetében, mint a frissen érkezetteknek. Már megírta és el is küldte az ajánlót, ami a legszomorúbb, a másik ajánlóm is odaátról integet vissza azóta. Szomorú szívvel ajánlotta, hagyjuk az egészet… Ugyan csupán jelentéktelen tagdíjat fizettem volna, de az égvilágon semmi előnyt nem jelentett volna. 

Büszke vagyok rá, hogy az egyik regényemet, amely talán valamikor majd csak megjelenik, Ő lektorálta. 

„Kiváló, jó regényt írtál, Péter, filmforgatókönyvnek ajánlja magát. Egyes jelenetei, például a tánc a kórházi folyosón, az oroszok bejövetele a szabad rablással, vagy a jégbe fagyott nyilashóember, mind, mind láttatja magát és egy izgalmas filmet. Örülök, hogy szerkeszthettem."

Ildikó, örülök, hogy megszerkeszthetted! Nem baj, már nem számít, hogy barátnőd, akihez tördelésre küldted, nem vállalta, természetesen megcsinálta más. 

A rengeteg tennivalóval bélelt napjai között, lélekben mindig velünk volt, mint ahogy mi is velük. Most, hogy nekem nagyon váratlanul távozott ebből az árnyékvilágból, a szívemben gyújtok egy mécsest egy soha meg nem hasonult, gáncsoskodókat, egoizmust talán nehezen értő, de azokat igencsak megvető barátért. 

Megírt ugyan egy saját Credót, a keresztény orvosok közösségében nagyon is elfogadta a valóságos Hitvallást. Annak utolsó gondolata reményével búcsúzom tőle.

Nyugodj békében, Ildikó!