Félre forog a dió

– A sóba mártott hegyeket megnyúzzák?

– Nem, csak elfújja őket a szél. Világos fegyverletétel, de piszkos tizenkettő. Te még a talpalatnyi földre is körhintát ragasztanál.

– Igen, mert azok olyanok, mint a bélyegek, de sosem nyálaznám a hátoldalát.

– Most akkor hová jutottunk, kedves Hakapeszi?

– Oda, professzor úr, ahol talán már rendes beszélgetésbe is kezdhetnénk, mondjuk, a borsöprő al-válfaj fragmentációjáról.

– Igaza van, adjunktus úr, a tudomány olyan, mint a hagyomány. Ránk hagyták, mi magunkra hagytuk, és majd alaposan rájuk hagyjuk. No, akkor térjünk a tudományos témára!

– Amennyiben dühöngő bika egyesíti a nagyváros fényeit, a seprő, Hófehérkével és a hét törpével, elkezd énekelni az esőben.

– Igen, professzor úr, ezt tudtam, ezért száll a kakukk fészkére.

– Nem, amice, már megint tévedni méltóztatott. A kakukk iszkol hidat építeni a Kwai-folyóra.

– Jé, és megzenésíti?

– Természetesen. Hátsó ablakot is készít, mit érne a Kwai  csilingelő híd anélkül?

– Egy darab észak, észak-nyugatot sem!

– Igen, ezt mondta mister Gump is, akinek nem erdő a neve, mint azt sokan rosszul tudják.

– Énekelte?

– Mister Gump nem tud énekelni.

– Akkor ő a kiskakas gyémánt fél krajcárja?

– Igen, te selejt docensek bosszúja. Teljes gőzzel selejt!

– Akkor, professzorkám, én is visszategezek. Magától hallottam a csendőrpertu igazságtalanságáról beszélni.

– Docens, te egy maga vagy!

– Akkor maga egy te!

– Én és a nagyapám.

– Na, ezzel a fejjel emlékezz az ifjúságra!

– Szép is volt az, ökröcském!

– Most átneveztél két borsnak?

– Igen.

– Nem baj, Liliomfi profi. Micsoda név, így egyben, Liliomfi… Olyan férfiatlan, mai divatú, felvonulós szájhős.

– Nem vagyok én Marcus Aurelius.

– Ez most hogy jön ide?

– Valahogy eszembe jutott a Római Birodalom bukása, bár ha jól tudom, nem a mi földünkön élt a pasas. Aztán innen tisztázható, a nem a zenés Kwai-folyó hídjhátuljára épült, égre nyúló hátsóablak is. De még mindig nem egészen értem, hogy jut el ez az egész eleven fa, a teljes borseprő hattyúdal helyére.

– Eleven vagyok és gircses-görcsösek az ágaim. Igaz-e?

– Igen, de kár a benzinért, mert a borseprő olyan, mint négy lány egy udvarban. Nehéz élet, nehéz emberekkel!

– A lányokkal?

– Nem velük, szerencsére az nem az én ügyem.

– Már kinőtted őket, drága professzorom?

– Ne szemtelenkedj, mert édes és keserű, a hideg!

– Ezt nem értem…

– Semmi baj, ez a borseprőhöz tartozik, meg az előző, felcsavart kérdésed válaszára, kedves, jó torok.

– Jé, meghalt valaki, és többes számba raktál?

– Igen, te imposztor! okkal!

– Akkor most ugrasszuk ki a tanút az ugrani készülő oroszlánból!

– Még csak a tervasztalon van?

– Micsoda?

– Hát az oroszlán, azt hiszem, még rajzolgatják, mert nem készült el, mint mondottad… Pontban hatkor, szamárköhögésed kezdetén minden, a borseprő ismeretlen ismerőssé válik.

– Ilyen bizonytalan lettél? Pedig azt hittem, te vagy az erősebb…

– Na, kérem, a hecc az, hogy Vili, a veréb mesélte nekem az összes jó borseprő-tudományt.

– Vigyázat, elkékült, megvirágosodott, kivilágosodott. Szedd össze a csokornyi borvirágot! Hazafelé menet még gyakorolj, ott egy tányér savanyú krumplileves, jó sok babérlevél van benne. Szerintem fűzz koszorút a fejedre, aztán mikor hazaérsz, bújj az asztal alá, dobd fel a borvirágot, és kezdj egy olyan szónoklatba, amit az előbb rögtönöztünk, mi a tudomány nagyjai, seprő, virág és elvtárs – bocs, ezt nem ide szántam, de rondán félre forog a dió, pontosabban a nyelv –, és a kedves asszonykád sötét tekintete nem fog agyonütni.

– Már megint jó nekem.

– Jó a professzoroknak.

– Mondom, hogy jó nekem, mert még agglegény vagyok!

– Srácok, vigyétek haza Roncspapát! Negyvenhat éves házas, de a pohárfordulók kiverték a fejéből ezt az apró gondolatot. Nem szeretnék a helyében lenni, mikor hazaér…