Torpedójáték...

Az élet igazságtalan. Egyeseknek ott gőzölög az asztalán, mások kemény munkával jutnak a velős csonthoz. Milyen finom is az pirítós kenyérrel, jól megborsozva… Egy harmadik réteg kimaradt az előbbi felsorolásból, azok, akik nem jutnak alanyi jogon az említett ínyencséghez, de a munka nevű taszító kényszerűségbe sem hajlandók fölöslegesen bevándorolni. Ők az egészséges vadászat keretein belül jutnak a marha gőzölgő lábszárához. Átlagos, erőszakmentes,  stressz nélküli módszert használnak, puskára nem lehet szükség. Ezek az ínyencséggel töltött csontok barátságosan rohangálnak mind fel-alá. Kézenfekvőbb lenne egy vadászeb használata, ami szagminta alapján azonnal jelzi a legközelebbi friss, gőzölgő, forró velős csont hollétét, de mi van, ha megeszi? Ezért inkább szőkített, száraz borsófőzelék mintajelzőt alkalmaznak, mely azonnal besűrűsödik, amint a becserkészni vágyott zsákmány illata a koordináta-rendszerek görbéi között szétterül.

Apropó, koordináta rendszerek. A fegyver sem lehet más, mint egy ceruza. Hosszú találgatás, vagy komoly matematikai ismeretek vezethetnek a gyorsabb, vagy gyors velőscsont-felderítéshez.

Egy integrálás deriválása után, logaritmálni kell, majd aszimptotákkal, érintőkkel, exponenciál függvények bevetésével, persze Newton binomját, valamint a determinánsok párbajsegédjeit is alkalmazni kell. Na, kérem szépen, ehhez rettenetes mazochizmusra van szükség, több évi, talán több évtizedes tanulás az előfeltétel, tehát marad a torpedójáték koordináta-rendszerbe átigazított változata.

Nyugodtan lehet egytől tízig, illetve A-tól J-ig jelölni a tengelyeket. Az igényesek nagyobb felbontásban is dolgozhatnak. Így a velőscsont-kilövés – de csúnya szót használtam, hiszen ez egy békés vadászat – időigényes, de nem évtizedekig tartó. A száraz borsóval kombinált találékonyság előbb-utóbb kilő egyet.

A gond csupán az, hogy még az ilyen ártatlan fegyver sem végtelen töltetű, ugyanakkor a formájukban kürtöskalácsra emlékeztető vadak serege is fogyatkozik, és egyre kevesebben hajlandóak önmaguktól gőzölgésbe kezdeni.

A modernkor sorozatlövőihez hasonlóan, a ceruzával is igen nagy, de véges számú fölösleges papír fegyverropogtatás végezhető el, aztán megtelik a 10x10-es „vadászmező”, de még a bővített felbontású is. Ha egyetlen csontba bújt enni vágyottat sem sikerül papír-ceruzavégre kapni, marad az egyszerű lekváros kenyér.

Ugyanígy van ez a három réteggel is. Egyeseknek direkte jár, más csontevők megteszik, amit kell a zavarosban vadászaton, de néhány szerencsefi kivételével hoppon maradnak. Lesz majd, aki velős pirítósnak álmodott vajas kenyeret majszol…

Ez nem is olyan nagy baj, mert kihalófélben a vadállomány. Hagyjuk a velőscsordákat békében bujkálni, még mielőtt bálnakórt kapnának, és egy részükből halolaj, másokból szárazföldre úszott, vissza sosem vágyódó mélabú lenne.

A csontok főtt állapotban sokkal vándorzékonyabbak. Ebben igen erős hasonlóságot mutatnak a krumplisaláta-faló lovak krumplisalátatál karavánjaival. A járt utat járatlanért el ne hagyd bemagolt elv alapján, ők is majdnem mindig azonos útvonalon haladnak.

De mindhiába ez a kettős megközelítés. Egyrészt óvni, védeni kellene a vadállományt, másrészt módjával ínyenckedni. Fogynak. Számuk nagyjából megegyezik az őket vaktában találni vágyók csoportjával. Ez utóbbiak részéről nem fenyegeti őket a kipusztulás, van bőséges utánpótlás, és míg a békés vadászgatók matematikai csoportja soha nem tenne ilyent, addig a radikális ceruzabökdösők, a torpedójáték álcája mögé bújva, nagyon is vágóhíd-barátokká lettek.

Ki tudja, talán nem történt változás, és egész idő alatt csupán alakoskodtak, eszük ágában sem volt papírbökésekkel koncot szerezni. Pedig a módszer működhetne, de nem tud, mert a friss, fiatal velőscsont-egyedeket sosem jelölték meg egyetlen azonosítóval sem.

Vajon hol a turpisság, buktató, vagy bukfenc? Természetesen a tervező bizottságnál…