Ámen

Azt hiszem, túl komolyan vettem az új helyzetet, s mert nagyon szerettem a Szent László templomot, legalább háromszáz százalékban szerettem volna megfelelni az elvárásoknak. Jól megmagyarázták, hogy sem keresztanyámnak vagy szüleimnek, de még nagymamának sem vagyok köteles a kedvére tenni. Egyedül egyvalakivel kerülök közvetlenebb kapcsolatba, avval, aki az oltáriszentség tartó ölelésében sugározta áldását a templomra és hívekre.

Szépséges az a templom, akkor még elöl helyezkedett el az oltár. Úgy is mondhatnánk, a pap és a nép egyaránt az oltár felé néztek. Nekem persze a változtatás helyénvaló, nem vitatom.
Kifigyeltem Dászkál atyát, bár halk beszéde miatt, öt-hatéves gyerekként a szószék alól egy szavát is alig értettem, de a duruzsoló, kicsit monoton hangkép, különös szeretetsugárzást közvetített. Csodáltam, milyen nyugodtan jött ki egyik „lakásából” – mert én úgy gondoltam, hogy ott lakik, ott él a templomban – a sekrestyéből, prédikáció előtt pedig belépett másik szobájába.

Igen, volt egy másik ajtó is a szószék mellett, amiből, ma már sejtem, hogy szűk csigalépcsőn juthatott fel, ezért is kellett néha majdnem egy percig várakozni rá, és lépett ki – akkori gondolataim szerint – templomba nyíló erkélyére.

Én azt hittem, hogy otthon megigazítja miseruháját, talán egy fotelban átgondolja még egyszer mondandóját, és úgy lép a hívek elé. Nem is nagyon értettem az utcáról, hogy hol lehet az a szoba, mert a templom fala végig egyenletes, tehát vagy nagyon vastag, vagy nagyon sajátos. Először akkor világosodtam meg némileg, amikor rendkívül keskeny és meredek csigalépcsőn felsúroltam magam a karzatba. Ott két ember egymással való találkozása a hajóvonták tilalmi helyzetét jelentette.

Persze annál csodálatosabb volt a freskókra fentről kitárulkozó kép, majdnem közvetlen közelről rájuk lehetett látni, a szobrokat egészen más szemszögből nézegettem. Az orgona, a kántor birodalma volt ez, ahol számtalanszor adták tudtomra, és büszkén jegyeztem meg, hogy a nagyapám is sok misén tornáztatta a billentyűket.

Akkor már elektromos rendszer fújtatott, de még létezett a pedál, és apám néhányat nyomott is rajta. Abban a korban nehéz volt elhinni, hogy nekik iskolai kötelesség volt a ministrálás és orgonafújtatás. Ellenben nekünk iskolai kötelesség, helyesebben tiltás volt minden ehhez hasonló.

Nos, a templom és plébánosának ismerete, családtagjaim és a Megváltó szeretete késztetett a túlzásra. Az elsőáldozás nagyon fontos, jó, ha az ember tudja, mik a bűnök, s mert alapos emberke voltam, készítettem egy komoly listát. Úgy véltem, valószínűleg elkövettem már életem folyamán az imakönyvben felsorolt bűnök mindegyikét, ezért amikor a harmadik, vagy negyedik lapot kértem, igazán elcsodálkozott a család.

Az elsőn szerencsém volt, nem úgy, mint egy későbbi alkalommal, amikor nem igazán követtem el semmilyen említésre méltót, de kötelességtudatból megjegyeztem a gyóntató papnak, hogy megbántottam szüleimet. Meg kell mondanom, ezt valószínűleg minden gyermek megteszi. Persze az is igaz, hogy nem számít minden bántásnak… Szegény atya a felháborodástól alig bírt magával, meglehetősen elbizonytalanított, viszont mint mondottam, ez egy későbbi időpontban történt. Akkor, a szüleim, nagymamám és keresztanyám nyugtattak meg, hogy akaratlan túlkapás történhetett.

Az elsőáldozás előtti gyónás egészen másképp zajlott, bár a torkomon ki akart repülni a szívem az izgalomtól. A gyerek, ha rossz fát tesz a tűzre, nem szereti teregetni, de ez a helyzet egészen más. Nem lehet véka alá rejteni semmit, mert utána a lelkiismeret-furdalás fizikai fájdalmat okoz.

Megjegyzem, a harmadik-negyedik cselekedetem sorolása után, a rács túlsó oldaláról barátságosan átszólt a stólát nyakában megigazító pap:

– Mi az a sok papíros a kezedben?

– Tisztelendő úr, kérem, összeírtam a vétkeimet…

Tapasztalt pap lehetett, elmosolyodott és annyi mondott:

– Nincs szükség rá, hogy mindent felolvass, bánd meg mindazon vétkeidet, amiket eddig valaha elkövettél.

Én megtettem, és ő feloldozott.

Ezután következett a nagy-nagy meglepetés. Hatalmas, erősen lángoló gyertyával a kezemben haladtam előre a sorban. Akkor még jobbról balra egymás mellé térdeltek az oltár előtti rács térdeplőjén.

Nagyon furcsállottam, hogy azon a napon csupán én vagyok elsőáldozó. Korábban nem nagyon figyeltem, csak az áldozásra indulók csoportját, a gyertyavitelt figyelmen kívül hagytam. Nem véletlenül, nyilvánvalóan  korábban nem vittek gyertyát. Már az oltárnál voltam, de szinte kicsordultak a könnyeim attól, hogy létezhet, hogy aznap nem elsőáldozik rajtam kívül senki?

– Corpus Christi.

– Ámen.

Dászkál atya megsimogatta az arcomat, aztán tovább lépett, majd „a misének vége, menjetek békével” kijelentés után, a hívek lassan elszéledtek. Érdekes, akkor még nem ürült ki csettintésre a templom, nagyon sokan bent maradtak imádkozni a padokban, vagy oldalt a térdeplőkön, és körülbelül három-négy, nagyon gyakran mind az öt gyóntatószékben elejétől végig égett a villany.

Az atya szívesen invitált, gondoltam, most megláthatom, milyen az ő, templom oldalában elhelyezkedő szobája, talán egyszer majd felvisz a szószék mögöttibe is…

Picit kiábrándultam, mikor megláttam, hogy padokkal van teli. Itt nem lehet lakni, gondoltam egy villanásnyi ideig, majd rájöttem, hogy az nem lakás.

– Jaj, Boér néni, nem kellett volna azt a nagy gyertyát… Tudják jól, a rendes áldozások múlt héten voltak. Megértem, hogy az elkészítést és magát az első áldozást is külön időpontban szükségeltetett elvégezni, de akkor legalább ne verték volna nagy dobra.

Egészen megijedtem, vajon mit vertünk nagy dobra, és mi történt? Mi a baj?

– Nyugodj meg, fiatalember, már egyházi értelemben félig felnőttél, nem történt semmi baj! Azt a néhány süteményt direkt neked készíttettem a bejárónőmmel.

Egy egész tálcányi szinte tortát majszoltam fel jóízűen. Dászkál atya végig mosolyogtam, aztán jól odapaskolt a fejemre desszertnek egy barackot, majd kikísért a templom elé, ahol mindig álldogáltak mise után beszélgetők. Akkor még nem volt úgy felgyorsulva a világ, senki nem rohant oktalanul szinte kerülve, hogy valaki megszólítsa.

Hát ilyen az, amikor az ember – akár a kiskutya is – túlvakkogja a dolgokat. Én ekkor kezdtem megtanulni, hogy mettől meddig tartanak a keretek, továbbá azt, hogy keresztény ember némelyeket sohasem tarthat be, másokat mindenáron.