Pirkadt.
A nagy fehér kutyák úgy hallgattak, mint a távoli hegytető még el nem olvadt
hósapkája. Ion és Florin a deszkafélékkel bekerített, rögtönzött gyűjtő előtt
fejt. A hevenyészett tákolmány látszólag egyedüli szerepe az volt, hogy Florin
a beterelt birkákat a hiányos kutyaólra emlékeztető, ágakkal és fóliával
fedett, szűk fejőkijárathoz hajtsa, ahol a másik – a hátsó lábakat elkapva
– hüvelykujjának bütykével, szélsebesen fejte egymás után őket.
Szép élet a csobán-élet, csak egy kicsit hűvös.
A
legnagyobb kosnál is nagyobb kutyák embert érzékeltek a völgyben. Orrlyukuk
hatalmasra tágult, szemeik szinte forogtak. Előbb morogtak, majd, miután az oda
nem illő elkezdett közeledni, már-már bestiális ugatásba kezdtek, és parancsszó
kiadása nélkül rohantak rá. Az illető, olyan katonaféle odakeveredett gyerek,
"karácsonyfadíszekkel" magán, csak belül torpanhatott meg, amúgy valamiféle
parancsot teljesített. Józan esze a százszoros meghátrálást diktálta, mert ilyen
kutyákat ő még nem látott. Különben is, a két koránkelő majd csak rájuk
szól, hiszen hajnali háromnegyed négyet ütött a képzeletbeli óra.
Ion
és Florin rá sem hederítettek. Egyik a birkákat tuszkolta a tákolmány kijárata
felé, a másik egy csuporral – amint az megtelt – átnyúlt a hézagos deszkasor
fölött, és belöttyintette a tejtermést egy kannába. Az állatok azonmód
nekiálltak legelni, hiszen reggel volt, világos.
Közben
a két kutya kötelességszerűen rohant felfelé, és a közeledő egyre jobban
elbizonytalanodott, már kiabálni sem mert, pedig dolga lett volna ott. A
géppisztolyát a hátizsákja tetejére rakta, mert elöl is magára kellett aggatnia
valamit, sőt a derékszíja körkörös védelmet nyújtott a tisztességes lefekvés
ellen, mert a tölténytártok, bajonett, gyalogsági ásó mellé csajkával,
kulaccsal és még néhány aprósággal díszítette.
Úgy
látszik a fegyverhez jutást elég alaposan tanítják az egyenruhás körökben, mert
mikor a kutyák úgy tíz méterre kerültek, egy villanás alatt rakta csőre a
bajonettet, töltött, célzott. Milyen érdekes, a két fejőember, akik addig meg sem
látták, egyként kezdtek a kiabálásba. A kutyákat kellett előbb
megállítani, de hogy a jövevény le ne lője őket, nagyjából szinkronban
harsogták.
–
Mitica, Pocu, ül!!!
–
Le ne lője őket, le ne lője őket, le ne lője őket!!!
Ezt
a kérést könnyűszerrel tudta teljesíteni, mert a fegyver mutogatását az utolsó
ösztönös, megoldásnak érezte, nem volt ugyanis tölténye… A két
kutya, ha nem is „ült” a felszólításra, de abban a pillanatban megállt. Bár úgy
néztek ki, mint egy-egy vadállat, amelyek menten apró darabokra szedik, de
tapodtat sem mozdultak. Florin odakiáltott.
–
Mitica, Pocu, jer ide!
Határozatlanul, ímmel-ámmal,
kicsit szabotálva, de elkezdték a parancsot végrehajtani. Nem rohantak,
csak a morgást folytatva hátráltak, majd lassan megfordulva sétáltak valamivel
odébb. A katonaformájú integetett. A csobánok már látták, hogy nem csak
formájában az, hanem tényleg. Valamit kiáltott. Viszonylag nehezen
jutott a kutyákon túlra, ahová nem is nagyon vágyott, hogy elmondhassa
jövetele okát.
Fényképen
látott már birkahodályokat, de ez a tákolmány alulmúlta a képzeletét. Gyors
felfogású kölyökként rájött, hogy valószínűleg fűfogytával összepakolnak és
továbbmennek. De vajon mivel szállítják a holmit? Valószínűleg mindent úgy
hagynak, ahogy van, aztán az új helyen ágakból másik karámot és fejőhelyet
csinálnak.
„Ezek
bizonyos értelemben igényes emberek lehetnek, mert szekrényben tartják a
ruháikat…”
Igen,
tényleg egy szekrényhez hasonló, vastag, tömör deszkákból ácsolt, szurokkal
szigetelt alkotmány álldogált a tisztás szélén, közvetlenül, a minden
birkavédelmet szolgáló bekerített rész mögött.
Ott,
a hegyekben, az ilyen gyönyörű szép, májusi reggelt gyakran havas este követi.
Úgy látszik, a gyapjú épp elég védelem, tetőre nincs szükség. A nyírások
valószínűleg nyárközépen történnek, amikor legrosszabb esetben, egy zivatar
mossa tisztára bőrüket.
A
katona elmondta, miért jött, aztán ment tovább, dolga volt a szemközti
domboldal kijelölt tölgye alatt. Onnan tovább figyelte, mit csinálnak a
fejőemberek munka végeztével.
A
hajnal korán van, ilyenkor ott minden felébred. Mások, a ragadozók talán
elalszanak, mindenképpen kicsit nyugodtabb élet kezdődik. Az éjszakákon a
kisebb állatok alvását állandó rémálmok gyötrik, folyton arra ébrednek,
hogy valami meg akarja őket enni, s persze a szerencsések
folytathatják éber, figyelő szundikálásukat.
Nappal
is ott van a sas, ami nagyon szereti a nyulat, egeret, pockot, de legalább
valamivel jobbak az előrejelzések.
A juhászok napja látszólag semmittevéssel, többszöri szalonnafogyasztással, s valamilyen birkapaprikásszerű ebéd előállításával telt. Majd este, a néha csendes, máskor bevadult kutyák, akiknek az első vakkantására a birkák meg sem próbáltak nem reagálni, visszamorogták őket az akolhoz, ahol megismétlődött a reggeli ceremónia a degeszre tömött, kerekded birkákkal.
A juhászok napja látszólag semmittevéssel, többszöri szalonnafogyasztással, s valamilyen birkapaprikásszerű ebéd előállításával telt. Majd este, a néha csendes, máskor bevadult kutyák, akiknek az első vakkantására a birkák meg sem próbáltak nem reagálni, visszamorogták őket az akolhoz, ahol megismétlődött a reggeli ceremónia a degeszre tömött, kerekded birkákkal.
A katona még maradt, maradnia kellett, azt nézte, ezek képesek lesznek a
szabadban éjszakázni? Végül is megtehetik, rá is ezt rótták… Ám a fejés és az
ebédhez hasonló birkatokány elfogyasztása után,
valahonnan megjelent egy nő. Életkorából és a viselkedésből úgy tűnt,
hogy Ion felesége, Florin anyja lehet. „Tehát itt egy család birkászkodik!”
Bár két teli kosarat rakott le, csak később derült ki, hogy napközben mit csinált az asszony. A katona a messzelátójába nézett, mert jól felszerelték, csak éppen lőszert nem kapott... Az egyik szederrel, a másik gombával volt teli.
Bár két teli kosarat rakott le, csak később derült ki, hogy napközben mit csinált az asszony. A katona a messzelátójába nézett, mert jól felszerelték, csak éppen lőszert nem kapott... Az egyik szederrel, a másik gombával volt teli.
A
nő is vacsorázott, fogta a csanakokat*, és még a sötét beállta előtt elmosta
őket a lentebb folyó patakban, visszaakasztott mindent ugyanannak a fának
az ágára, és lefeküdtek. Nem találják ki, hová! A szekrény funkciója
ekkor világosodott meg. Felnyithatós ajtajú volt, mert a zsanér felül helyezkedett
el, és egymás fölötti, szalmával tömött polcokra feküdtek. Legalul Florin,
középen az anya, akit minden bizonnyal Floricának hívtak, felül Ion.
Az
óra nyolcat mutatott – ami ott késő este –, a katona hátradőlt, irigyelte a
biztonságos, belülről lakattal zárt szekrénykunyhót és azt a mérhetetlen
szabadságot, amiben ezek az emberek élnek.
Csak
legalább a borjú nagyságú kutyákat cserélnék pulikra. Azok is ugatnak ugyan, de
talán mégsem olyan félelmetesek…
*
edényeket
2 megjegyzés:
Érzékletesen festetted meg a hegyekben pirkadó élet gyönyörű májusi hangulatát, a természet és az ember kapcsolatában az örök értékeket.
Nagyon köszönöm, Kedves Laci! :)
Megjegyzés küldése