Lovagintelem a folytonos sült csirkézés irányába

Fenyőfája tetejéről ereszkedett alá a kóbor lovag, majd elkezdett hüvelyében kotorászni. Jobbkezes volt, mutatóujját és a középső ujját is begyömöszölte. Mint már százszor korábban, most is beleharapott kardja markolatába. Feljajdult! Még emlékezett gyerekkori altatójára, a „tente, baba, tente…” kezdetű slágerre, ezzel próbálta megnyugtatni magát. Kétélű kardja pengéjének hasítása után  szájába gyömöszölve kezdte el szopogatni vérző ujjait.

 Odafüttyentette négylábú pejlovát, az oldalára erősített kötélhágcsót leeresztette és nehézkesen, páncélzatának súlyától gyötörve nyeregbe szökkent. Bizony, kicsit tartott a sikertelenségtől, mert minden ilyen alkalom kétesélyes volt. Ekkor is, mint az esetek kilencvenkilenc, plusz egy százalékában, a második lehetőség következett be.

A mén lerogyott és két oldalra szétterülő lábakkal a kimúlás jeleit cselezte. Gebe volt bár, de ha nehezen is, egy ilyen bevasalt, kétujjas kotorászót még elcipelt volna. Derogált neki, ilyenkor merült fel a fordított alapállás.

A kóbor lovag, rászegecselt mellvértjét jobbra-balra huzigálva megvakarózott. Boldogan lecsatolta volna egész alsó testét védő, rározsdásodott vasait, de a kovács túl jó munkát végzett lovaggá ütése után úgy huszonöt éve. Azóta még nem sikerült kibújni belőle.

A megroggyant ló, két első lábát hátulról vállára emelve, magában röhögött. Ismét sikerült megszabadulni egy fölösleges, neki nem tetsző fuvarozástól. Ketten, négy lábon mentek, ezért a  helyzetet nem érezte lealacsonyítónak a lovag, mert ha a kötélhágcsója tetején elhelyezkedő lónyergében ül, akkor is négy lábuk lenne.

Remélte, hogy senkinek nem tűnik fel ez az apróság. Csak azt nem értette, miért köszöntget mindenki rá, mikor minden erejével szemellenzősen előre nézett. Persze nem fogadta, de a ló annál inkább. Jobbra-balra biccentett és vigyorgott mögötte.

Közben, mert nagyon megéhezett, hátas gazdája tegezéből fellegelte, mint afféle unaloműző ropit, a nyílvesszők nyelét. Egyszer próbálkozott a lándzsával is, de négy foga bánta. A lovag lihegett, nagyon fájt a feje, de annak tudatában, hogy nem hülye ő, mint Don Quijote, hanem igazi fegyveres lovag, kéjes örömmel intett oda az útszéli szélmalmoknak.

A kóbor lovagoknak mindig be kell térni az első fogadóba, ő is megtette. Nem bírta leválasztani magáról az odanőtt lovat, úgy gondolta, ettől még nagyobb tiszteletet vált ki, bár már majdnem leszakadt a válla… El is satnyult, csak a páncélzat formája, amerikai futballistáéhoz hasonlóan odaálcázta.

Öklével – az még megmaradt, mint ahogy sebesült ujjain kívül az összes többi – odavágott az asztalra, rendelt négy Dulcineát, nyolc Sancho Panzát és egy korsó bort.

– Igen, kérem, a kedves vendég szolgálatára! – sercegte a pincér és már szállította is a kérteket. Az összes Sancho beállt mögé, ketten megpróbáltak felülni a lóra, de az beléjük harapott. Rájöttek, hogy muszáj lesz hirtelen lett gazdájuk nyakába ülni. Nehéz feladat lovagnak lenni, mint látjuk… Megitta a bort, és csak annyit érzékelt, hogy a ló folyamatosan hízik és egyre nehezebb. Ezért kért még egy fél sült malacot is, sovány kiscsirke formájában, mert diétázott. Hatalmas, izomerőt duzzasztó tál kalmopyrin-körettel a húst, és elindult kifelé az ajtón.

– A számla, uram!

– Írja a többihez! Itt épp olyan törzsvendég vagyok, mint máshol. Érezze magát megtisztelve, hogy tiszteletemet tettem.

A pincér besokkolt, és ráeresztett nyolc harci Sancho Panzát a nagyra dagasztott változatból. Nyilazni lehetett volna a változatosság kedvéért, de hátranyúlva a semmit markolászta, ezért a lándzsára gondolt, ám az csak egy ellenség megsemmisítésére elegendő, tehát hüvelyébe gyömöszölte jobb kezének összes kiálló nyúlványát és felgügyögött: „Mama!”

Ekkor a rárohanó sereg, talán ők is voltak valamikor kisgyerekek, körbeülte és a „csöng, csöng gyűrű, aranygyűrű” gyönyörűséges dallamának dúdolása közben fittyet hánytak megbízó vezérükre, a pincérre, aki ki is dobta őket. Ők már tizenhatan, mind fegyverhordozók lettek így.
Természetesen, saját fegyvereiket hordozták, mint azelőtt, de nekiszaladtak a kiszabadult élet lovagos kóborló, háton cipelt formájának.

A folyton sebzett ujjú vitéz nem is értette, honnan a rengeteg pénz és iszonyú jólét. Nappalra is összenőtt lovával. Éjjel baldachinos ágyban aludtak, persze külön-külön. A Sancho-sereg – kicsik, kövérek, nagyok és duzzasztottak –, nem engedte a roppant bizniszlehetőséget, és nagyon jó reklámhadjárattal, a következő településen mindig tudatta, hogy érkeznek.

Ekkora műsort, ami mindenhonnan nézve világszám, nem halaszthattak el. A hüvelyében turkáló, sebzett kezű, lovát cipelő, páncélba ágyazott lovagét, aki már tudta, hogy egész élete minden bajvívása – a bajjal sokat vívott, mással soha –, megteremte gyümölcsét.