Lám, lám, függőség...

A magány és az egyedüllét között majdnem áthághatatlan szakadék tátong. Ahogyan nem zárja ki a tömeg az egyedüllétet, egyedül sem feltétlenül vagy magányos.

Honnan özönölhet feléd az a végletekig lágy érzés azokból, akiket nem is látsz? Belőled is eljutnak a szeretet hullámai valahová, valakikhez.

Várhatsz tárt kebellel, nyitott kapukkal, egy tömeg préselő üzenetéből talán mégis csupán sajnálatot, esetleg félreértett együttérzést kapsz. Egyedül néha a falak is megmelengetnek, kiadott érzéseidet képmutatás nélkül keblükre ölelik. A mestergerenda lemosolyog, a többiek nyikordulnak egyet-egyet. Hirtelen két macskakalandod is eszedbe jut aznapról, mégis többet kapsz egy berámázatlan kép, őszinte szemű rád tekintésétől, mint tőlük.

Az első macska előbb észre sem vett. Felemelte fejét, és alig mozdította jobbra-balra. Háttal állt neked, mint fajából mind, a veszélyt leső kétkedéssel, a bizalmat csirájában mellőzte. Aztán, egy fél fordulat után, szeme sarkába kerülve rád nézett. Megkövült, és elsuhant, mint egy mozsárágyú lövedék.

 A másik egy macskatok volt, vagy csak egyszerűen túlette magát. Lehet, hogy több apró, világra jönni vágyó macskától kerekedett, az is, hogy a legfalánkabbak közé tartozott.

Tíz méterről nézett, azt hitted, végre megtaláltad a kutya gondolkodású macskát. Úgy érezted, mintha visszajelzett volna, de nem! Eltrappolt előtted, nyolc-tíz méter után megállt, szinte kitekerve a nyakát egy percig nézett, aztán tovább osont a nagy macskamagányba. Ők nem hajlandók sem emberben, sem pajtásban megbízni.

 Te, karosszékedbe kapaszkodva, a terasz alól nézted a szemerkélő esőt, és érezted, amint minden földet érő csepp küld  neked egy csendes mosolyüzenetet.

 A már sárgába hajlott levelű, felfutó nagylevelűt még megpróbálja bátorítani, pedig talán tudja, hogy odébb még a tavasz. Most egyedül – nem magányból és magányos tömegből – a középutat választod, mert ember vagy, társas lény. Nem macska, még csak nem is kutya, mégis ebgyerekek szerelmes hevével szippantod magadba a nem eltaszított érzelmeket.
Csak az lehet igazán magányos – egyedül, vagy tömegben –, aki bilincsbe zárva fogadókészségét, minden irányból elzárkózik.

Már felszáradt az eső nyoma, a fű is megpróbál visszazsengülni. Keményen küzd, de őszelőn nem sikerülhet. Viszonozza az épp rázúdult szeretetcseppek jóindulatát, s így teszel te is a fűszálak példáját követve.

Közben megjött az internetem. Lám, lám, függőség…